A magyar sportban először fordult elő, hogy egy kellemetlen ügy után a sportági elnök ne a kezét tördelje, hanem maga mondja azt, aki még egyszer bántalmaz, zaklat, megfélemlít vagy érzelmileg zsarol, annak letöri a kezét. Azért ez szignifikáns különbség. Wladár Sándor olimpiai bajnok úszóként tudja, miről beszél, a Széchy-iskola egyik tanítványaként mindenben volt része (talán még durvább dolgokban is), ami most tematizálja a sporttal kapcsolatos közbeszédet. Nyíltan, vetítés és sumákolás nélkül kiállt a szövetség elnökeként, és azt mondta: mások helyett is őszinte sajnálatát fejezi ki, egyúttal megköveti azokat az úszókat, akiket a Turi-ügyben atrocitás ért.
Önmagán messze túlmutató üzenetet közvetített: Magyarország azon kevés közéleti szereplője közé emelkedett, aki a napi politikai kommunikációs gyakorlatokon túllépve felelősséget vállalt azért a területért, amit felügyel. Akkor is, ha konkrétan nincs is köze az eseményekhez. Párját ritkító bravúr ez, amikor épp maga a kormánypárt igyekszik a parlamenti kétharmad megtartásáért elsunnyogni az egyik, még el nem ítélt frakciótag választás előtti felelősségre vonását.
A sportba is ugyanezt a szemléletet emelte át a párt: a minden idők legnagyobb sportági veszteségét felhalmozó teniszelnök – akinek irányítása alatt nagyságrendileg annyi pénz tűnt el, mint a Lánchíd felújításának az ára – máig boldogan szavazgathat a parlament fideszes padsoraiban. És a sor hosszan folytatható, hiszen szinte az összes sportági szövetség élére kormánypárti politikusokat erőltetett a hatalom, mondván, ide is megbízható káderek kellenek. Ők viszont magukkal hozták a korrupció kultúráját.
Wladár tézisét egyelőre nem tette magáévá a többi sportági elnök. Pedig jó néhány enyves kezet lehetne a satupad fölé emelni. Lenne egy parlamenti frakció, tele gipszelt alkarú palikkal.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2021. december 13-án.
