Azok az akadémisták, akik az első körben kerültek be a nagy labdarúgó felzárkóztatási programba, lassan kiöregednek: sokuk már abba is hagyta a futballt, nyom nélkül: tíz év, megannyi százmilliárd ráfordítása, az igényeket messze felülmúló stadionépítési program levezénylése után sem sikerült az áttörés, de még csak az előrelépés sem. A válogatott legutóbb a vb-selejtező-sorozatban mondott csődöt. Bármennyire is igyekeznek sokan az idegenbeli, amúgy tét nélküli mérkőzésen aratott győzelmet (Lengyelország–Magyarország 1-2) más színűre festeni, ez csak a problémák elfedését, hiszen a csapat újabb világbajnokságról maradt le: honfitársaink utoljára 1986-ban, Mexikóban léptek pályára a világ legnézettebb, legnagyobb hatású sorozatában. Olyan régen, amikor még dinók jártak a földön.
A realitás az, hogy minden kormányzati erőfeszítés ellenére már a pótselejtező is elérhetetlen messzeségben van, az utánpótlásképzés, akadémiai rendszer pedig nem más, mint a magyar sport valaha volt legdrágább blöffje. Ebben a közegben egyedül a csapatkapitány, Szalai Ádám mondja ki a lényeget, amikor megjegyzi, kevesen vannak, és nemigen veszi észre, hogy a fiatalok rárúgják az öltözőajtót az öregekre, és lerángatják róluk a mezt.
De miért nem? Mi gátolja meg a magyar utánpótlásképzésben dolgozókat, hogy a korlátlan anyagi lehetőségek közepette végre beletegyenek futballba, és ne csak kivegyenek onnan? Mikor kérik számon rajtuk az elherdált évtizedet? Üzemképesnek lehet-e nevezni azt az akadémiai rendszert, amelyik ilyen hatásfokkal üzemel? Látunk ehhez foghatót az élet bármelyik területén? Miért csupán egyetlen érdekelt emeli fel a szavát a történtek ellen? Ki fogja kimondani végre, hogy ez így nem vezet sehova? És meddig fogja mindezt finanszírozni az adófizető? Jelenleg több a kérdés, mint a válasz.
Kiemelt kép: Halász Géza karikatúrája
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2021. november 17-én
