Az a pechük, hogy a sportban gyorsabban látszódik a teljesítmény hiánya, mint az országgyűlésben. Egy szakági szövetség elnökéről rögtön leveszik, ha a politikából ejtőernyőzött vezető teljesen közegidegen. Mással nem magyarázható a trend, miszerint a történet már nem egy-egy elszigetelt esetben, hanem rutinszerűen végződik bukással és elsunnyogással. Egymás után távoznak a sportból a Fidesz politikusai és nehéz azt állítani, hogy ezt ne kísérné tapsvihar. Vári (póló), Kocsis (kézi), Szűcs (tenisz) és a hétvégén Szabó (sakk – ő speciel nem gyakorló politikus, „csak” a párt hivatásos háttérembere) adta le az elnöki iroda kulcsát a szövetségben.
Megjelenésük közös nevezője, hogy a kormány az egészségügy vagy az oktatás rovására és kárára minősítette stratégiai ágazattá a sportot, és hatezer milliárdot tolt a szektorba 12 év alatt. Erre a sportvezetők sem gazdasági ismereteikben, sok esetben pedig intellektuális téren sem voltak felkészülve, amit csak tovább súlyosbított, hogy a Fidesz ügyelt arra, hogy a kassza kulcsa pártkáder kezében legyen – akár egy sportági legenda olimpiai bajnokkal szemben is. Rövid idő alatt lényegében az összes sportág elnöki székébe politikus vagy a holdudvar embere került. A módszer kikristályosodott, érkezik kívülről egy ember, aki a jacuzzit tejjel és vajjal tölti fel, ebben pedig azok fürödhetnek, akik megszavazzák. Ez általában elég is szokott lenni a győzelemhez. Aztán valahogy kiderül, hogy Liuékért semmit nem tett a vezetés, vagy Rapportot sem akarták annyira a magyar sakkban tartani, hogy erre komolyan áldozzanak.
Eltelt tíz év, és a magyar sport messze van a nemzetközi áttöréstől. Épült infrastruktúra, pénz nem számított, és most ezeket az üres stadionokat, csarnokokat az idők végezetéig közpénzből kell fenntartani. Ezekre büszkék annyira a távozók.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2023. március 14-én.
