Akkor láttuk utoljára a repedezett fejeket, amikor gyermekkorunkban először szaladtunk ki az utcára. És még ma is annyira természetesen tartoznak városi világunkhoz, hogy észre sem vesszük őket.
Mert mik is ezek a stukkódíszek? Rendszerint gipszből öntött dekoratív elemek, melyek gyakran építészetileg jelentéktelen falakat díszítenek, inkább kívül, ritkábban belül. A művészettörténet során ismételten megjelennek világszerte, nálunk különösen a barokk és a századforduló idején.
Színvonaluk nagyon változatos. Azt is elmondhatjuk, hogy napjaink építészei igen mostohán bánnak velük. Számuk egyre zsugorodik, régi épületek helyreállításakor sok helyen mint felesleges cicomákat legyalulják őket a falakról. Porfogók, pókhálófészkek, így letöredezetlen nevetségesek – mondják. Ez igaz. De csak az utcák porával és többrétegű átfestéstől borítottan szépek.
Ilyenkor eltűnnek a fölösleges részletek, és az erős napfényben mintha versenyre kelnének távoli ükapuikkal, a római kori épületek díszeivel. Néha üres szertelenségük díszletszerűvé teszi őket. Régi utcák díszleteivé. De különös módon ez is csak javukra válik.
Eszünkbe jut a régi Kolozsvár nyárvégi csendje, Marosvásárhely mész szagú hangulata. Arad kéményeinek téli füstje. Szépnek látjuk arcukat, mert utcai harcok golyói tették ragyássá őket. És mert tavasszal levéldiszes hajukba fészket raknak a madarak…
Megjelent A Hét IV. évfolyama 38. számában, 1973. szeptember 21-én. Az illusztrációk mostaniak.