Képzeljünk el egy napsütéses szobát, melyben egy nagy fenyőfa deszkából összerótt asztal körül vénségtől megtört szemmel öreg emberek ülnek. A falakon vidám színes képek – mondjuk egy bajuszos szirén figurájának különböző változatai. Ismételten ez a jelenet jut eszembe, ha az erdélyi festőasztalosokra gondolok.
Közülük több mint hatvannak ismerjük a nevét. Túlnyomó többségük nagy ambícióval megáldott mester volt. Négy évszázadon keresztül a virágos motívumok mellé – melyeknek rajzait mintakönyvekben adták kézről kézre – emberekkel és állatokkal benépesített táblákat festettek. Ezek ma is olyan megdöbbentő elevenséggel élnek, mint a színes szirének a fent említett szoba falán.
Nagy részükre valóban ráillik a naiv, esetlen, aránytalan jelző, de ami a lényeg, egytől egyig nagy képzelőerővel és biztos kifejező eszközökkel létrehozott, őszinte munkák.
A művészet az alakításnál kezdődik. A festő önmagából kényszerül kialakítani egy új világot, és amikor ezt elérte, már remekművet alkotott. Végső soron ez az önkifejezés a cél. Régen tudjuk ezt, észre is vesszük, ezeknél a festőknél mégis ritkán törődtünk evvel. Itt az ideje, hogy művészeknek nevezzük őket.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 9. számában, 1973. március 2-án.
