Soós István szobrász volt, Aradon élt, és 1966 januárjában halt meg tüdőrákban. Azóta tökéletesen elfelejtették. Szervátiusz Jenő jelentéktelen szobrászként ismeri, Barcsai Jenő komoly művésznek tartja. A főiskolán először festészetet tanult Vaszary János, majd Rudnay Gyula osztályán. Később is, mint érett művész, a szobrászat mellett sokat festett.
Ezek a képek kezdetben magukon viselik Rudnay hatását. Ez a hatás, ha látszatra később el is tűnt, mint szemlélet, mint művészi hovatartozás végigkísérte életét, és részben ez is oka annak, hogy napjainkban alig ismerik munkáit. Sok tekintetben Rudnay is elkésett jelenségnek számít, nem beszélve arról, hogy milyen anakronisztikussá válik, ha a korabeli avantgarde-művekkel vetjük össze képeit. Romantikus betyárjeleneteit vagy lakomázó bohéméit és táblabíróit szemlélve már-már hajlamosak vagyunk elfelejteni szegényember-képeit, drámai tájait, önarcképeit vagy reménytelen sorsú menekülőit. Ezek tagadhatatlanul fontos helyet biztosítanak mesterüknek a művészettörténetben. Akkor mégis honnan származik előbbi ítéletünk? Ha képeit összehasonlítjuk Nagy István vagy Nagy Balogh János jóval korábban lezárult életművével, azonnal felismerjük, hogy a képi megjelenítésben van a hiba, magyarán: festői eszközei nem elég modernek ahhoz, hogy a mai nézőt maradéktalanul meggyőzzék. (Kivételt jelentenek merészebb képszerkesztési elgondolásai.)
Valahol itt kell keresnünk a tanítvány, Soós István gyengéit is. Ha csak felületesen figyelünk oda, egyetlen romantikus pátoszként hat ránk legtöbb festménye. Márpedig hajlamosak vagyunk felületesen ítélni, hiszen a művészettörténetben jóval kategorikusabb képi megfogalmazásokhoz vagyunk szokva. Ahol maradéktalanul jelentkezik, tudása, azok az utolsó évek tájképei. Többségük késő nyáron készült a Maros partján, Zsigmondháza kertjeiben vagy utcáin. A kertek különösen reggel virítanak, mint napfénytől csillogó tócsák a fehér falú sváb csűrök között. A méretre szerény felületen minden kristályosan tiszta, a képkivágás is, a színek is. Egy higgadt, biztos fölénnyel dolgozó művész munkái ezek.
Mintázást Stróbl Alajostól tanult, attól a Stróbltól, aki Jókai szobrának megmintázásakor az anyagszerűséget, az író karosszékének legapróbb kárpitos-szegét tartotta a legfontosabbnak. Emellett híres volt arról, hogy a századfordulón talán a legtöbb rossz emlékművet ő öntötte bronzba. Mentségére szolgálhatna az a tény, hogy akkor különösen sok volt a félre sikerült köztéri szobor. Ne feledjük, hogy Rodin a Calais-i polgárok és Balzac monumentális alakja mellett mintázott egy Victor Hugót is…
Stróbl azért tudott egy dolgot. Ahhoz, hogy egy nehéz, palástos és mozdulatlan alakot mozdulatlan lován megmintázzon, napokig rajzolt vágtató lovakat, ruhátlan modellekkel hátukon. Ezt a mesterséget tökéletesen megtanulta Soós István. Későbbi, kiérlelt szobrainak tökéletes kompozíciója, bravúrosan megoldott felülete és nagy belső feszültsége van. Alakjai jellegzetesen alföldi, bánsági típusok. Különösen szépek márványba faragott parasztfejei, egy díszkút domborműve, melynek mohón ivó nőalakja az egyiptomi gránitszobrok formagazdagságát juttatja eszünkbe. Alkotójuk realista szobrász, de soha nem naturalista a szó pejoratív értelmében. (Úgy gondolom, a legjobb példa erre az aradi múzeum tulajdonában levő Varga Katalin-szobra.) Még akkor sem nevezhető elvakult naturalistának, ha hiányoljuk munkáin a XX. század izmusainak legtöbbször termékenyítő hatását. Soós mester nagyon odafigyelt rájuk, de végül harsányan kinevette őket.
Nem volt konzervatív, de mintha valahol érthetetlen módon megpattant volna benne valami. Nem újító, de egyéniség volt. És lássuk be, hogy a művész becsületes, minden spekulatív ötlettől mentes hozzáállása egy feladathoz, és annak mesterségbelileg tökéletes megoldása is lehet biztos értékmérő.
A művészettörténet a nagy újítók mellett – akiket jobb szó híján zseniknek szokás nevezni – számos kisebb mestert is számon tart. Tudott dolog, hogy az utóbbiak vannak többen, és szerény, apró eredményeikre az új utakat mutató zseniknek is szükségük van. Mégis igen gyakran mostohán bánnak velük a kritikusok és művészettörténészek. Művészi hagyatékukat állandóan átértékelik. Ilyenkor megtörténik, hogy teljesen elfelejtik vagy ellenkezőleg, a valóban megérdemelt helynél sokkal magasabbra helyezik őket. Mind a két eset súlyos méltánytalanság, hiszen éppen a becsületes munkájuk értékét hamisítják meg, pontosan azt a tiszta ragyogást homályosítják el, ami csak az ő alkotásaikból áradhat.
A jeles aradi mesterrel is ez történt. Nem volt zseni, de nem is pályázott ilyen elismerésre. Biztos vagyok benne, hogy tisztában volt képességeivel, mint ahogy minden igazi művész tudja, hogy mennyit ér az, amit csinál.
Gyakran láttam, amint korán bement a műtermébe, meghallgatta a reggeli híreket, és csendben munkához látott.
Megjelent A Hét V. évfolyama 5. számában, 1974. február 1-én.
