December utolsó napjaiban végre megnyílt Kolozsváron Kádár Tibor festőművész emlékkiállítása.
Mint megkövesedett levelek lógnak a termek fehér falainak vasszögeiről a képek. Lehet, mindez csak azért tűnik így, mert egy hideg, ködös napon néztem meg őket. Az ilyen napokon gondol az ember Puskás Sándor műtermére, amelynek padlásán egy temetkezési vállalat kellékei porosodnak – vagy eszébe jutnak adósságai vagy éppen egy kissé fellengzős beszélgetés maradványai arról, hogy a jó művész parlagot simít. Idővel.
És itt álljunk meg. Kádár Tibor rengeteget dolgozott és szinte sohasem állított ki. Mi, tanítványai azt is éreztük, hogy a főiskola tanárai közül nem csak a legnépszerűbb, de talán a legjobb is volt.
Az első benyomásom mégis az, hogy kevés, amit a tárlat rendezője nagyon lelkesen összegyűjtött. Esetleg kallódnak vagy maga az örökké elégedetlen festő semmisítette meg őket? De hol van nagy gesztenyés csendélete – az itt látható kisebb mellől –, ami annyira lázba hozta a főiskolát? Emlékszem, a kép hatására minden diák gesztenyét festett és csigákat. (A csigás kép szerencsére látható a tárlaton.) Tudtuk, hogy sok kép készült műhelygyakorlatként, a modern irányzatok stílusában. Az a festő volt, akit állandóan a dolgok ismeretlen oldala, a megismerés felé vezető út érdekelt. Érdeme annál nagyobb, mert olyankor tette ezt, amikor a művészeti kérdések helytelen értelmezése következményeként néha üres, de méreteikben annál nagyobb kompozíciók pöffeszkedtek a kiállításokon.
Hátizsákban hordta rajzolni a koponyákat, és dicsérte Cézanne egyik képét, nagy hévvel mutogatta a reprodukció tökéletesen visszaadott szürkéit. Sokat beszélt Egry József művészetéről és mesteréről, Camil Ressuról. Volt, amikor a számunkra még teljesen ismeretlen Soulage lelkesítette.
Tavasszal kirohant tájképet festeni. Körülötte harsogott minden, s ő beállt a patakba és meztelen talpával megsimogatta a meder köveit. Behunyt szemmel kiáltott fel, hogy milyen szép ez a táj. Ezek a mondatai jutottak eszembe.
Itt van előttünk több kép fákkal, fűvel, úttal, lehunyt szemű vagy réveteg tekintetű, de biztosan álló alakokkal. A színek kemények, hideg szürkék zölddel, sárgákkal és a kiégett vörös egy-két árnyalatával. Ezek sokszor ismétlődnek, de mindig más festői problémát hordoznak. minden képével és rajzával határozottan akart valamit, és ezt mindig el is érte.
Nincs mellébeszélés, a formákban megtalálta a szellemi továbbélést. Majdnem mindig elérte – helyesbítek –, mert az egyetlen, amiben alulmaradt, az az utolsó freskó tervmegoldása. Fájdalmas, hogy csak részleteiben tartalmaz meggyőző összefüggéseket, biztosan érezzük, mennyire ott állt már a festő a szintézis küszöbén. Ezt a tényt még jobban aláhúzzák nonfiguratív képei, melyek feltétlen hangsúlyt kapnak a kiállításon. Szemére vetették, hogy nem őszinte, hogy csak felületes tűzijáték az, amit csinál. Ezeket a képeket látva, nevetségesen foszlanak szét a vádak. Kompozíciójuk tökéletes építmény, s a színek, valamint a felületek megmunkálása az avantgard-festészet nagyjainak is becsületére válna.
Most kell ismét észrevennünk Kádár Tibor munkásságát és konok hitét. Most, amikor végre időszerűek, megoldhatóak azok a kérdések, melyeket szüntelenül feltett magának és gyakran nagyothalló környezetének.
Egy korrektúra alkalmával mondta egy modellről: olyan ez az ember, mint a vasutas libája, valamikor hófehér volt, de mivel állandóan sínek között élt, alaposan megszürkült. Én úgy festeném, hogy szüntelenül megcsillanjon az alsó fehér…
Megjelent A Hét IV. évfolyama 5. számában, 1973. február 2-án.
A szerkesztő megjegyzése
Tragikus sors a Kádár Tiboré. Kivételes tehetsége, tudása nem erre kellett volna hogy predesztinálja. Idézzük a Wikipédiát:
Kádár Tibor Dénes (Sepsibükszád, 1919. június 19. – Kolozsvár, 1962. szeptember 2.) erdélyi magyar grafikus és festő, főiskolai művészpedagógus.
A marosvásárhelyi városi festőiskolában tanult 1936 és 1938 közt, itt Aurel Ciupe volt a mestere. A második világháború alatt az Országos Magyar Rajztanárképző Intézetben folytatott tanulmányokat. 1949-től haláláig a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán nevelte a grafikus és festőnövendékeket. Tanítványai szuggesztív egyéniségű művészpedagógusként ismerték meg, a kor dogmatikus művészetpolitikájával szemben a szellemi és alkotói nyitottságra nevelte növendékeit. Festményein és rajzain pályája utolsó szakaszában a nonfiguratív művészet felé fordult, az absztrakt művészet erdélyi előfutára lett. Erős grafikai hangsúlyozású kompozíciós műveket, portrékat, csendéleteket, színtanulmányokat festett. Foglalkoztatta a monumentális művészet is.
Kiemelkedőek posztumusz kiállításai, 1972-es emlékkiállítása a kolozsvári Művészeti Múzeumban, s újabb 1999-es emlékkiállítása a Korunk Galériában. Ismeretes aranyosgyéresi mozaikfala, melyet az ottani sportcsarnok számára alkotott még 1962-ben.
A teljes neve szerepel Abodi Nagy Béla megfigyelési dossziéjában, amelyből kiderül, hogy a legjobb barátjának tudott Kádár Tibor jelentett róla a titkosrendészetnek. A jelentés 1962-es dátumú, Kádár Tibor még abban az évben öngyilkos lett.
Képzőművész berkekben három személy is viseli-viselte ezt a nevet. A fenti írás id. Kádár Tiborról, az egykori rebellis pedagógusról szól. (Műveiből egyetlen reprodukciót sem találtunk, amit bizonyosan az idősebb Kádár Tiborénak tudhatunk – u7 szerk.) Fia, ifj. Kádár Tibor szintén művész, és rajztanári pályát választott. Végül, hogy az esetleges további zavart oszlassuk, említenünk kell a művészvilág harmadik azonos nevű képzőművészét, Kádár F. Tibort is. Utóbbiak ketten Kolozsvárról telepedtek át Magyarországra.
