Kassák Lajosnak egy 1942-ben megjelent Barcsayról szóló írása jár az eszemben, amikor becsengetek. A kapuval szemben pontosan az a barna szín jelenik meg, amit Kassák emleget. Csakhogy itt nem ajtó és szekrény, hanem zsalugáteres ablak formájában. Hirtelen az jut eszembe, hogy ez a barna mindenütt jelen van Barcsay körül, különösen a képein, még akkor is, ha nem festi oda.
A kertben ülünk egy kerek kőasztal mellett, körülöttünk almafák, tömve gyümölccsel, zöld fű, a fűben egy kőedény, benne víz. Beszélgetés közben minduntalan megjelenik egy galamb, néha körberepül, iszik a vízből. Barcsay mester ilyenkor félbeszakítja mondatát, és ravaszkás mosollyal bátorítja – ez esetben nem barna, hanem szürke – madarát.
Először indulásáról, a század eleji Mezőség kemény életéről esik szó. Elmondja, hogy Katona községben született, Nagyenyeden tanítóképzőt végzett, majd zenével foglalkozott, a marosvásárhelyi zeneiskolában Zsizsman tanítványa volt. Közben Nyárádszentannán Márton Józsefnél házitanító; itt kezd akvarelleket festeni. Gulyás Károly rajztanár tehetségesnek találja, rajzoltat is vele, szénrajzokat, melyek minőségére ma már nem emlékszik. Első mecénása Sófalvi Illyés Sándor, akinél először lát „igazi” képeket. Kiderül, hogy Vida Árpád képeiről van szó. Pártfogója havonta 400 koronával segíti, 1919-ben a budapesti Képzőművészeti Főiskolára kerül. „Kezdetben az iparművészeti főiskolára iratkoztam, de rájöttem arra, hogy ott szobafestőt akarnak belőlem nevelni” – mondja. Egy fél év múlva Vaszary János, majd Rudnay tanítványa. És itt megszakad a folyamatos mondatok sora, melyeket – érzésem – már nagyon sokszor elmondhatott. Szóba kerülnek a képek. Az első a Falu bolondja. „Csak festettem és egyszerre megláttam a térben a formát.” Rudnay-nak feltűnik a sok tanítvány sok képe között, és melegen megdicséri. Ez a dicséret indítja el Barcsayt azon az úton, melynek alapvető festői problémája mindmáig a tér és a forma. Csakhogy ezt könnyű így megállapítani, de nehezebb vásznon megfesteni. Óhatatlanul eszembe jut Vasarely, az op-art világhírű mestere, akinek már az 1930-as években festett képein jelenik meg az, amit később, majd húszéves vargabetű után sikerül folytatnia és tökéletessé csiszolnia. Hogy ez a vargabetű hasznos volt a festői nyelv gazdagításában, az vitathatatlan tény.
Barcsay Jenő 1926-ban jut el Párizsba, majd Olaszországba. Keveset dolgozik, de azon a kevés képén, amit fest, szinte mindent végigpróbál. Mikor más festők vagy művészeti korszakok hatásáról kérdezem, bizonytalan kézmozdulatokkal válaszol, és felsorol neveket, Pissarót, Modiglianit, Picassót és másokat, de érzem, hogy ez ma már nem téma számára. (Téma viszont a Mezőség friss szántással felpántlikázott dombvidéke, melyben mindig gyönyörködik, ha Erdélyben jár. Így került Szentendrére is. Hasonlónak találta a tájat és alkalmasnak arra, hogy tér- és formaélményeiből tájképek egész sorát rajzolja és fesse meg.) Közben elkészül egy portré, egy fehér ruhás munkáslány, lila háttér előtt, melynek festői eredményeit csak húsz év múlva meri felhasználni. Mert jellemző rá az az örök lelkiismeretesség és festői becsületesség, ami minden igaz művész sajátja. Csak akkor fest, ha van mondanivalója, és ha azt a lehető legtökéletesebben tudja elmondani. Ebben az esetben főként az utóbbiról van szó. Az ötvenes évek elején megjelenik Barcsay első könyve, mely világsiker, és amiért Kossuth-díjat kap: a Művészeti anatómia.
Didaktikai célján túl (Barcsay a budapesti főiskola művészeti anatómia tanára) ez az előkészítője, elméleti alapvetése a későbbi nagy lélegzetű figurális kompozícióknak. 1949-ben nagyméretű mozaiktervet rajzol, melyen kemény kontúrvonallal körülhatárolt asszonyalakok sorfala áll előttünk. Ettől kezdve a téma többször visszatér, belőle születnek meg a budapesti Nemzeti Színház, majd a szentendrei kultúrotthon mozaikfalai. Ez a két nagyméretű alkotás összegezést jelent, létrejöttüket szinte megszámlálhatatlan rajz és színvázlat kíséri.
Szinte példa nélkül álló szerves fejlődést jelentenek, egy esztétikai problémakör következetes megoldását, amely a lehető legmonumentálisabb. Ezt a monumentalitást konstruktivista eszközökkel éri el a festő; vagyis nem a szubjektív érzelmek, hangulatok vagy magasröptű filozófiai gondolatok az elsődlegesek, hanem a test örök érvényű szerkezete és viszonya az őt körülölelő térrel. Ennek megjelenítése a cél – minden egyéb alárendeltté válik. Ezt szolgálja a vonal, a szín és sok más festői „kellék”, például az első mozaikterveken az árnyék. A súlyos monumentalitást hangsúlyozzák a színek is, a sárgák, vörösek és a már említett barnák. Drámai ellentétekként, mély lilák és feketék társaságában, megjelennek a kékek és a zöldek is.
A Nemzeti Színház mozaikjának asszonyai még csak maguk állnak helyt a térben – a szentendreieket már architekturális elemek zárják körül. Itt lépnek ismét a képsíkra a harmicas évek tájképmotívumai, melyek leegyszerűsített, szintetizált változataiból a harmadik nagyméretű dekoráció terve most készült el. Egy fürdő falát díszíti majd.
… A kertből átmegyünk a műterembe, ahol a falakon festmények és Lyka Károly művészettörténész fényképe fogad. A fehér szakállú festő gyors mozdulattal fordít a falnak egy készülő képet. „Te se mutatnál meg nekem mindent, ha elmennék a műtermedbe.” Szóba kerül a mozaik minősége, az utóbbi évek képeinek arany-háttere, melyet egy kritikusa csak szlávos hatásnak minősített, holott – ha már itt tartunk – a kora reneszánsz hatása is lehetne, de csak a vak nem látja, hogy elsősorban színproblémáról van szó. Kávét iszunk, és egy régi szuszékról, egy régi rézkarcáról beszélünk. Elmondja, hogy több hónapig mintázott is, ami ugyancsak különböző tér- és formakérdések tisztázását eredményezte. Nagy elismeréssel beszél Abodi Nagy Béláról, Ambrus Imréről, a kolozsvári fiatal festőkről, és kérdez a vásárhelyiekről.
Búcsúzunk. Ahogy végigbandukolok a szentendrei öreg és sárga utcákon, ismét eszembe jut az anatómiakönyv: egy másnak dedikált példányával gyerekkoromban egyszer jogtalanul eldicsekedtem. Körülvesz a szentendrei este, miközben a marosvásárhelyi lány – aki elkísért ezen a délutánon – Barcsay színes álmairól beszél.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 37. számában, 1973. szeptember 14-én.
