A hivatalos gyászbeszédek most egy szerethető, ártalmatlan pápát búcsúztatnak – mintha soha nem lett volna vitatott egyházi vezető. Pedig Ferenc nem azért volt fontos, mert mindenki kedvelte, hanem mert szembement azokkal, akik a kereszténységet hatalomként akarták működtetni. A kenetteljes emlékező szövegek eltakarják, amit ő valójában képviselt: az igazságot, a bátorságot és az irgalmat – akkor is, amikor ezért támadások érték.
Ferenc pápa meghalt. És most mindenki másképp emlékezik rá.
Orbán Viktor egy közös fotó mellé kiírta: „Mindent köszönünk, Szentatya. Búcsúzunk.”
Sulyok Tamás köztársasági elnök így fogalmazott: „Az emberek nyelvén beszélt, úgy, hogy mindenki értse. És sokan értették is. Hozzánk, magyarokhoz többször is szólt. Hálával gondolunk rá. Isten nyugosztalja a Szentatyát!”
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke pedig: „Ma nemcsak a katolikus világ gyászol, hanem mindenki, aki egy csendes hangra vágyott ebben a fülsértő hangoskodásban.”
Ezek a mondatok most őszintének tűnnek. Meleg szavak, tiszteletteljes gesztusok, megindító hangulat. Éppen ezért olyan megtévesztőek. Nem azért, mert ne lehetne tiszta szívből gyászolni valakit, akivel korábban nem értettünk egyet – hanem mert úgy festenek, mintha sosem lett volna nézetkülönbség aközött, amit a pápa és aközött, amit az orbáni politika és követői képviseltek. Mintha mindig is ugyanabban hittek volna, ugyanazt gondolták volna a világról.
A politikai elit pontosan tudja, hogyan működik az emlékezet. Tudják, hogy a kollektív felejtés a politikai túlélés egyik legbiztosabb eszköze. Ha elegánsan, csöndesen, a kellő áhítattal búcsúznak valakitől, akit korábban lejárattak, akkor a gesztus maga elég lesz a közvéleménynek ahhoz, hogy „le legyen tudva az ügy”. A kegyeleti pillanatot védő reflexek működésbe lépnek: most nem illik visszamutogatni, nem illik szóvá tenni, mi hangzott el éveken át.
Pont erre számítanak.
A hangzatos mondatok elkenik a múlt kellemetlen részleteit. Úgy tesznek, mintha az Orbán-rendszer mindig is nagyra tartotta volna Ferenc pápát. Mintha ő mindig is „hozzánk szólt” volna, és mi mindig is „értettük volna őt”. Mintha nem történt volna meg mindaz, ami megtörtént: karaktergyilkosság, lejáratókampány, konteók, nyilvános gyalázkodás.
A felejtés politikája éppen így működik: nem letagadja a múltat, hanem szépen bebalzsamozza. Ünnepélyessé teszi, hogy ne kelljen felelősséget vállalni érte. És mi, akik olvassuk ezeket a posztokat, sokszor magunk is kényelmesen csúszunk bele ebbe az amnéziába. Mert kényelmesebb egy szép emlékbe kapaszkodni, mint szembenézni azzal, hogy valakit, aki a szegények, a kitaszítottak, a béke és a nyitottság embere volt, éveken át gyűlöletkampány célpontjává tettünk.
Ezért fontos most kimondani: ezek a mondatok nem csak megemlékezések – hanem egy elmulasztott szembenézés helyére tolt díszletek. És pontosan emiatt kell emlékezni úgy, hogy az ne legyen felejtés.
Az orbáni gyűlöletkampány nem állt meg a határoknál. Erdélybe is átgyűrűzött, és 2019-ben, Ferenc pápa csíksomlyói látogatásakor csúcsra járatták az ellene irányuló diskurzust. A pápa akkor is a békéről beszélt, az együttélésről, az irgalomról. De nem ezt hallották ki belőle. A politikai kommunikáció és az annak alárendelt médiatér nem evangéliumi vezetőt látott benne, hanem egy veszélyes, „idegen” figurát, aki „libsi üzeneteket” hoz a nemzeti szentség földjére.
A látogatás köré egyre több összeesküvés-elmélet épült. Az egyik legabszurdabb – de annál hatásosabb – konteó szerint Ferenc pápa nem volt hajlandó bemenni a csíksomlyói kegytemplomba a Szűzanya-szoborhoz, ezért vitték ki hozzá a szobrot a nyeregbe. A történet azt sugallta: a pápa „méltatlan”, „tisztátalan”, „nem katolikus”, ezért csak kívülről közelítheti meg a szentséget – miközben a magyar zarándokok évszázadok óta csak másolattal vonulnak a nyeregbe. A valóság persze más volt.
A szobor kivitele liturgikus döntés volt, hogy a több százezer hívő jelenlétében a pápa is kifejezhesse tiszteletét Mária iránt. Nem volt sem különös, sem szentségtörő – sőt, a kegytárgy kihelyezése egyszerre volt gyakorlati döntés és lelkipásztori gesztus: azt szolgálta, hogy a szentmisén jelen lévők – a hívek és a pápa egyaránt – közvetlen kapcsolatba kerülhessenek a Szűzanya tiszteletével. Azonban a konteó működött. Felütötte a fejét a kommentekben, cikkekben, pletykákban: hogy „Nem ezt a pápát képzeltük ide.”
A látogatás végül nem a hit erejéről szólt, hanem azokról a félelmekről, amelyeket egyesek a pápára vetítettek. Ami lehetett volna közös ünnep, abból látványos megosztás lett. Az Egyház egyik legszentebb terét nem Ferenc pápa tette vitatottá, hanem azok, akik a kereszténység nevében politikai vádakkal illették – csak mert nem azt mondta, amit hallani akartak.
Az egyik legvérmesebb támadója akkoriban Bayer Zsolt volt, aki évek óta a kormányzati médiagépezet frontvonalában dolgozott Ferenc karaktergyilkosságán. Nemcsak vitatta, hanem gúnyolta és dehumanizálta is: „Demens vénember.” „Genderben hívő marha.” „Migráns hátterű liberális.” A Vatikánt „szabadkőműves háttérhatalomként” ábrázolta, a pápát pedig Soros pápájaként, aki „belülről bomlasztja” az Egyházat. Termékeny talajra találtak „metaforái” Erdélyben is.
És most?
Most ugyanaz a Bayer Zsolt ezt írja a Facebookon: „Istenem… Megvárta húsvét vasárnapját, a feltámadást, Urbi et Orbi áldását adta utoljára, és aztán elment… Isten nyugtassa. Bántottam egyszer. Megbántam. Imádkozzunk érte. Jó ember volt, jó pápa volt…”
Azt is hozzátette: „Nem is mentségül mondom, de akkor én még protestáns voltam… Azóta katolizáltam. Katolikusként nekem ő az első számú vallási vezető és tekintély. Mondhatnám, hogy megkövetem a pápát – meg is követem –, de azért az ő nagyságát és étoszát az én nyolc évvel ezelőtti mondatom nem kezdte ki olyan mértékben, hogy nekem feltétlenül… de saját magam miatt természetesen mindezt örömmel megteszem.”
Talán őszintén gondolja. Talán tényleg megbánta.
De ez már nem csak róla szól. A probléma nem egyetlen ember bűne volt, hanem az a politikai-kulturális gépezet, amely éveken át karaktergyilkosságot folytatott Ferenc ellen. Egyházellenes szövegek születtek keresztény jelszavakkal. A pápa elleni uszítást szerkesztőségek, politikusok, kommenthadtestek végezték – mindazért, mert nem volt hajlandó igazodni a nemzeti önvédelemnek álcázott kirekesztés logikájához.
Ferenc soha nem támadta Magyarországot vagy a magyarokat. De mindig azokkal volt, akikkel a rendszer nem: a menekültekkel, szegényekkel, más vallásúakkal, nőkkel, gyerekekkel, megbélyegzettekkel. Ezt nem lehetett megbocsátani. Mert emlékeztetett arra, mit kéne jelentsen a kereszténység, ha nem csak hivatkozás, hanem hit lenne.
Most gyászolni könnyű. Emlékezni kényelmes. De az emlékezet nem mentesít a felelősség alól.
Ferenc nem keresztényt játszott – keresztény volt. És nem választotta le az evangéliumot a valóságról. Ezért vált célponttá. Mert megmosta a migránsok lábát, mert azt mondta: „az ajtó mindig legyen nyitva annak, aki zörget”, és mert kimondta: nem az a keresztény, aki a nemzetre hivatkozik, hanem aki az elesettekkel vállal közösséget.
Pál apostol szerint az embernek két út közül kell választania: az egyik a félelemé, az erőszaké, az önzésé – ez a halál útja. A másik az irgalomé, az igazságé, a bátorságé – ez az élet útja. Ez pedig itt és most dől el: hogyan beszélünk másokról, kik mellé állunk, mit vagyunk hajlandóak kockára tenni azért, amiben hiszünk.
Ferenc pápa nap mint nap az élet útját választotta. Nem csak szavakkal, hanem a döntéseivel is. Kiállt azokért, akiket a legtöbben hátrahagytak. Akkor is, ha ezért támadások érték. Akkor is, ha saját közössége is elbizonytalanodott. Ő nem visszavonult a tanítás mögé – ő maga lett a tanítás.
Húsvétkor halt meg. A feltámadás ünnepén. Úgy ment el, mint aki az utolsó pillanatig kitartott a legnehezebb úton, a szeretet útján – akkor is, amikor már alig lehetett rajta járni.
Ha igaz, hogy az élet győz a halál felett – ahogy ezt épp most, húsvétkor hirdetjük –, akkor tudnunk kell, hogy az élet azon az úton van, amin Ferenc járt, és nem szabad visszahúzódni a képmutatásba, a gyávaságba, a cinikus politikai rutinba. Ne válasszuk a halált. El kell kezdeni élni.
