Az Adatbank újabb óriási feladatot vállalt magára: a Transindex teljes archívumának megőrzését és elérhetővé tételét.
Bárdi Nándorral és Györgyjakab Izabellával készült interjúnkból kiderül, hogyan indult az Adatbank, hogyan élte túl a válságokat, és miért pont ők lettek a Transindex örökségének megmentői. Ez a történet elkötelezettségről, pénztelenségről és a digitális örökségmentés napi harcairól szól – és talán nem túlzás azt állítani, hogy egy teljes közösség emlékezete múlhat azon, hogy sikerül-e ezt a munkát hosszú távon fenntartani, vagy hagyjuk, hogy az elmúlt évtizedek dokumentumai végleg eltűnjenek.
– Ha el kellene magyaráznotok, hogy mi is az Adatbank, és mi az, amit összegyűjtöttetek az évek során, mit emelnétek ki, hogyan mutatnátok be a projektet?
– B.N.: Az Erdélyi Magyar Adatbank jelenlegi működését három fő cél határozza meg, amelyek mindegyike a romániai magyar közösség információs és tudományos örökségének megőrzésére, feldolgozására és elérhetővé tételére irányul.
Az Adatbank egyik legfontosabb feladata, hogy megbízható, folyamatosan frissített információkat szolgáltasson a romániai magyar közélet különböző területeiről. Ide tartoznak például az oktatási, kulturális és civil intézmények adatai, a kisebbségi önkormányzatok működésére vonatkozó információk, valamint az aktuális társadalmi és politikai folyamatok dokumentációi.
Ezek között kiemelt szerepet kapott az Oktatási Kataszter, amely a romániai magyar iskolahálózat részletes térképeként funkcionál. Az Adatbank célja, hogy ezt a katasztert rendszeresen frissítse, hiszen az elmúlt években komoly változások történtek az oktatási intézményrendszerben, és az adatbázis jelenlegi formájában már hat éve elavult. Ugyanígy fontos lenne a települési kataszterek és a kisebbségi népszámlálási és választási adatok frissítése, hiszen ezek pontos képet adhatnának a romániai magyar közösség demográfiai és politikai helyzetéről.
– Személyes dokumentumok gyűjtésével és digitalizálásával is foglalkoztok?
– Gy.I.: A romániai magyar közösség egyéni és közösségi emlékezetének egyik fő területe az ego-dokumentumok, azaz naplók, emlékiratok, levelek és életútinterjúk összegyűjtése és digitalizálása.
Az elmúlt években jelentős mennyiségű anyag került be a gyűjteménybe, köztük például Bodor András, Jakabffy Elemér, Venczel József naplói, valamint több, a romániai magyar kisebbség történetét dokumentáló emlékirat. Az Adatbank közel 350 tételes bibliográfiát állított össze az erdélyi magyar történeti naplókról és visszaemlékezésekről, amelyeket folyamatosan digitalizálnak és hozzáférhetővé tesznek.
Ezekhez szorosan kapcsolódik a 2023-ban elindított életútinterjú-program, amelynek célja, hogy a helyi magyar közösségek intézményi vagy informális közösségi életének kulcsszereplőivel készült interjúk egységes szempontrendszer alapján dokumentálják a romániai magyar társadalmi szerveződés történetét. Eddig több mint 120 interjút rögzítettek, amelyeket olvasószerkesztés után papíralapon lehet majd kutatni.
A személyes dokumentumok mellett az Adatbank feldolgozza a kisebbségi politikatörténethez kapcsolódó iratokat is, így például a Tismăneanu-bizottság 2006–2007-es kutatásainak anyagát, amely a kommunizmus bűneit tárja fel. Ez kiegészül az RMDSZ korai éveinek dokumentumaival, a kisebbségi szervezetek irataival, valamint a magyar autonómiatörekvésekkel kapcsolatos gyűjteményekkel.
– Az erdélyi tudományos életművek online megjelenítése hol tart?
– Gy.I.: Az Adatbank egyik alappillére az életmű-bibliográfiák összeállítása, amelyekben a legjelentősebb erdélyi magyar tudósok és kutatók publikációit rendszerezik. Jelenleg folyamatban van többek között Bretter György, Cs. Gyimesi Éva, Egyed Péter, Imreh István, Fábián Ernő, Jakó Zsigmond, Miskolczy Ambrus, Vámszer Géza és Venczel József életművének feldolgozása.
Ezekhez kapcsolódik az erdélyi tudománytörténeti személyes dokumentumok gyűjteménye, ami az Adatbank Lexikon projekt keretében valósul meg. Az „Erdély meghatározó személyiségei” programban először az újságírókat, majd a tudományos élet képviselőit dolgozzák fel.
Emellett az Adatbank folyamatosan frissíti az erdélyi magyar könyvek szakbibliográfiáját, és biztosítja az akadémiai tudástermelés tematikus, minőségbiztosított megjelenítését. Bár az általános könyv- és folyóirat-digitalizálás már más platformokon (például az Arcanum Digitális Tudástár és a Szaktárs rendszerében) megvalósul, az Adatbank továbbra is a kisebb kiadók, helyi kiadványok és emlékiratok digitalizálására koncentrál.
– Ez egy húszéves projekt, sokan nem tudják már, hogyan indult annak idején, az internet hőskorszakában, illetve hogyan kapcsolódott ez a korábbi dokumentációs kezdeményezésekhez?
– B.N.: Az 1990-es évek végén és a 2000-es évek elején több különböző próbálkozás volt arra, hogy az erdélyi magyar közösség számára egy jól működő, központosított tudásbázist hozzanak létre. Az egyik ilyen kísérlet a Teleki László Alapítványé volt, ami egy többközpontú intézményrendszert épített. Így jöttek létre például a somorjai Fórum Intézet és a zentai Vajdasági Magyar Művelődési Intézet dokumentációs központjai.
Erdélyben azonban nem alakult ki hasonló intézmény. A központi magyar könyvtár, amely összefogná a romániai magyar intézményi dokumentációt, soha nem jött létre. A meglévő kis szakkönyvtárak – Kriza Társaság, Szabédi Ház, Protestáns Teológia könyvtára, EME/Jordáky könyvtár – önállóan működtek, de nem vállaltak központi szerepet.
– Ekkor született meg a Jakabffy Elemér Alapítvány Kortörténeti Gyűjteménye?
– B.N.: Igen, 2002-ben alakítottuk ki ezt a gyűjteményt azzal a céllal, hogy pótolja a hiányzó központi magyar könyvtár szerepét. Az alapítvány keretében egy társadalomtudományi és politológiai kézikönyvtár jött létre – 5500 kötet –, valamint egy kézirattár a romániai magyar kisebbség helyzetére vonatkozó dokumentációval. A cél egy referens könyvtár volt, amely a kutatói igényeket kiszolgálja, és közvetíti, hogy adott kérdésben hol található meg a releváns információ.
– Hogyan kapcsolódott mindehhez az Adatbank?
– B.N.: 1999-ben elindult a Transindex, és néhány év alatt az erdélyi magyar online sajtó meghatározó szereplőjévé vált. 2004-ben a portfóliójába tizenegy tematikus weboldal tartozott, köztük az Adatbank is, amelyet azért hoztunk létre, hogy az erdélyi magyar elektronikus könyvtár szerepét betöltse.
A tartalomszolgáltatást a Jakabffy Elemér Alapítvány Kortörténeti Gyűjteménye biztosította, kiegészülve az Apáthy István Egyesület természettudományi anyagaival. Az alapvető cél az volt, hogy az erdélyi magyar intézmények, kulturális örökség, tudományos publikációk és fórumok egy helyen, online is elérhetőek legyenek.
Ez lényegében azt a szolgáltatást próbálta nyújtani, amit egy romániai magyar központi könyvtárnak kellett volna biztosítania.
– Volt más hasonló próbálkozás is az erdélyi digitalizáció terén?
– B.N.: Igen, több is. Az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) létrehozta az Erdélyi Digitális Adattárat (EDA), amely elsősorban az EME saját tudományos anyagaira épül. Ennél reálisabb és hatékonyabb a Kriza János Néprajzi Társaság adatbázisa, amely az erdélyi néprajzi kutatásokat és hagyatékokat dolgozza fel.
Egy másik, sajnos megakadt kezdeményezés volt a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet adatbázis-gyűjteménye, amelynek egyes szolgáltatásai – például az ügyintézői, kronológiai és intézményi adattárak – rendkívül hasznosak lennének, ha továbbfejlesztenék.
A Digitéka projekt viszont komoly előrelépés volt. Ez az Iskola Alapítvány támogatásával jött létre, és az erdélyi magyar sajtó, könyvek és térképek digitalizálását célozta meg. Az Arcanummal kötött megállapodásuk révén ma már több mint 250 erdélyi magyar periodikát digitalizáltak.
– Mi történt az Adatbankkal, miután a Transindex megszűnt?
– B.N.: Az Erdélyi Magyar Adatbank Egyesület úgy döntött, hogy önálló lábra próbál állni. A szerver kérdés volt a legkritikusabb, amit végül Hajdú Farkas Áron, a Transindex egykori tulajdonosa két évig biztosított számunkra.
Közben megállapodást kötöttünk a Sapientia EMTE-vel, így az Adatbank átkerült az egyetem központi szerverére. Itt viszont kiderült, hogy a Transindexnél nem volt megfelelő dokumentáció az Adatbank rendszereiről.
A rendszer évek alatt foltozott patchworkként működött, egyetemisták és gyakornokok különböző módon fejlesztették, és 2021 végén még egy hackertámadás is érte, amely jelentős adatvesztést okozott. Az elmúlt két évben a pályázati forrásaink nagy része arra ment el, hogy ezt a rendszert stabilizáljuk és korszerűsítsük.
– Igen emlékszem erre az időszakra a transindexes időkből. A sok munka, kevés pénz szindrómával küzdöttünk állandóan. Miután a Transindex megszűnt, és az Adatbank önállóvá vált, megmaradtak-e a látogatók, az olvasók rátok találtak-e az interneten? Használták-e az adatbázist?
– Gy.I.: Azt biztosan tudjuk, hogy van érdeklődés. Például ma reggel is (az interjú elkészítése napján – szerk. megj.) kaptam egy e-mailt egy kutatótól, aki egy szakirodalmat keresett, és azt kérdezte, az Adatbankban hol találhatja meg. De hogy pontosan hányan használják az archívumot, azt ma már nagyon nehéz megmondani.
Korábban, 2020 előtt az éves nézettségünk 100–150 ezer körül mozgott. Azóta viszont megjelentek azok a robotok, amelyek automatikusan letöltik az információkat, például mesterséges intelligenciák tanítására. Utoljára szeptemberben néztem a számokat, és augusztusban 60 ezer letöltés volt. Csakhogy ennek nagy része nem valós olvasói forgalom, hanem automatizált adatexport.
– Hogyan lehet akkor mégis mérni az Adatbank hatását?
– Gy.I.: Leginkább abból, hogy amikor egy új tartalmat közzéteszünk, akkor az milyen visszhangot kap. Például amikor a Tamás Gáspár Miklós bibliográfiát publikáltuk, egy hónap alatt 1500 megtekintést és megosztást kapott. Ez egy mérhető visszajelzés.
Azt is látjuk, hogy időről időre bekerül az Adatbank bizonyos egyetemi dolgozatokba – például kommunikációs kutatásokban néha hivatkoznak az Udvardi Frigyes kronológiára. De történész dolgozatokban, mélyebb kutatásokban nem mindig látjuk viszont az adatainkat, így ezt nehezebb nyomon követni.
– Érkeznek-e egyéb megkeresések az Adatbankhoz?
– Gy.I.: Igen, havonta átlagosan húsz-harminc kérés jön – kutatóktól, újságíróktól, egyetemi hallgatóktól. Legtöbbször szakirodalmat keresnek, forrásokat kérdeznek, vagy valamilyen kapcsolatfelvételben segítenénk nekik. Ezek többnyire forráskeresések, szakirodalmi tájékozódások, személyes kapcsolatokra vonatkozó kérések. Néha tudunk azonnal válaszolni, máskor csak továbbirányítjuk a kérdést a megfelelő szakemberhez, mint egy könyvtáros. Addig is, amíg nem jön létre egy központi erdélyi könyvtár, mi próbáljuk összetartani ezt a digitális örökséget, hogy ne vesszen el végleg.
Ez persze nem óriási munka, napi fél óra alatt ezeket a kérdéseket el lehet intézni, de ez is mutatja, hogy az Adatbankot sokan egyfajta tudásközpontként kezelik. Nemcsak archívumként, hanem egy olyan szolgáltatásként, amely választ adhat az erdélyi magyar múlt és jelen kérdéseire.
Legutóbb például egy külföldi ügynökség keresett meg a schengeni határ, határmenti útfejlesztések és egyéb közlekedési kérdések kapcsán. Megnéztük az adatokat, megosztottuk velük, hogy tíz útból összesen három működik jelenleg, a többit csak most kezdik ténylegesen használni.
Nem történt más, mint egy alapvető információs közvetítés, de az eredmény mégis az lett, hogy az Adatbank neve megjelent egy angol nyelvű közleményben, mintha mi készítettük volna a teljes jelentést. Ez mutatja, hogy az adatbank szolgáltató funkciója egyre inkább meghatározó – nemcsak archívum, hanem hídszerepet tölt be az információ és a kutatók, újságírók, intézmények között.
És éppen ezért fontos, hogy legyen egy stabil működési háttér, mert ha ez megszűnik, az nemcsak az Adatbankot érinti, hanem a teljes erdélyi magyar dokumentációs munkát is.
– A már nem működő Transindex tulajdonosa Hajdú Áron úgy döntött, hogy a portál archívumát átadja nektek, tehát aki a Transindexet keresi, az most már az Adatbankon keresztül érheti el. Még nem érhető el a portál archívuma, de rövidesen már ott lesz az Adatbankon. Hol tart most a projekt?
– B.N.: Dolgozunk az ügyön. Hajdú Áronnal, a forrás gazdájával már megegyeztünk, minden el van rendezve. Az átadás folyamata épp most zajlik, és közben kiderült, hogy az archívum jóval nagyobb, mint amire eredetileg számítottunk. Informatikai szempontból is komoly kihívás, de szerencsére van egy vállalkozó, aki felajánlotta, hogy teljes egészében állja a költségeket. Szóval minden feltétel adott, csak az aláírt dokumentum hiányzik. Ha minden a tervek szerint halad, napokon belül nálunk lesz a teljes archívum.
Fontos a megmentése, mert ez nemcsak a Transindex múltja, hanem a romániai magyar sajtó történetének egy szelete is. Az Adatbank egy kapu lehet arra, hogy más digitális tartalmak is megmeneküljenek. Ha most sikerül átvennünk ezt az anyagot, akkor talán más archívumok, más digitális tartalmak – akár a Krónika vagy a Manna régebbi cikkei is – megőrizhetők lehetnek. A MediaWorks is vonul kifelé a térségből, és kérdés, hogy az ő anyagaikkal mi lesz.
A Transindex lehet az első lépés abban, hogy egy nagyobb, átfogó digitális örökségmegőrzési projekt induljon el.
– A Transtelex és az Adatbank együttműködése arról szól, hogy most már az adatbázis a Transtelex felületéről is elérhető lesz, ezzel egyrészt az Adatbank láthatóságán és elérhetőségén szeretnénk segíteni, másrészt láthatóbbá akarjuk tenni az Adatbankot, hogy ne feledkezzenek meg róla, mert elképesztően fontos munkát végeztek, szinte önerőből, nagyon kevés segítséggel.
– GyI.: A cél az lenne, hogy minél többen hozzáférjenek az Adatbank tartalmaihoz, mert nem egy zárt adatbázisról van szó, hanem egy szolgáltatásról: aki támogatja, használja, aki nem, nem. Nem akarunk ebben egyfajta önsajnáltató szerepet felvenni – ha sikerül, sikerül, ha nem, akkor legalább megpróbáltuk.
– B.N.: Az erdélyi magyar közösség intézményi rendszere soha nem volt olyan kiterjedt, mint ma. Az oktatás, a civil társadalom, a sport, a kultúra – minden területen van egy működő struktúra. De mindez nem ér semmit, ha nem alakul ki egy koherens kép arról, hogy hogyan él és fejlődik a romániai magyar kisebbség.
A „határtalanítás” is megtörtént – média-integrációval, állampolgársággal, Schengennel. Már nem lehet csak arra hivatkozni, hogy „a hatalmi aszinkron miatt” nem lehet közösségi stratégiát építeni. A kérdés nem az, hogy miért nem lehet, hanem hogy mit tudunk ebből kihozni.
És ebben az Adatbanknak is van szerepe. Ha valós képet akarunk arról, hogy mi történik ebben a közösségben, akkor kell egy tudásbázis, egy archívum, egy dokumentációs rendszer. Ha pedig erről az emberek nem tudnak, akkor minden hiába.
– Milyen kihívásokkal szembesül ma az Adatbank, és miért nincs stabil működése?
– GyI.: Az egyik legnagyobb gond, hogy nincs stabilitás a működésünkben. Ez nem azt jelenti, hogy azok az emberek, akikkel eddig együtt dolgoztunk, ne lennének visszahívhatók egy-egy projektre, de nincs állandó csapat, amely folyamatosan vinné az ügyeket. Ez azzal jár, hogy az olyan projektek, amelyek folyamatos fejlesztést igényelnének – például folyóiratok repertóriumai vagy az oktatási kataszterek –, egyszerűen nem haladnak előre.
Időnként pályázunk, hogy frissíteni tudjunk egy-egy repertóriumot, de ezeket rendszeresen kellene végezni. Ha lenne legalább egy-két főállású munkatársunk, akkor ezt a munkát ütemezetten, kiszámíthatóan el lehetne látni. De egyelőre mindig projektekre várunk, és amikor nincs pénz, nincs is munka.
– Melyek azok a feladatok, amelyeket most már évek óta nem tudtok elvégezni, pedig sürgető lenne?
– B.N.: Az egyik legfontosabb a romániai magyar oktatási kataszter frissítése, az Udvardi Frigyes-féle kataszter továbbfejlesztése. Ez egy hatalmas munka, amely folyamatos frissítést igényelne, de mivel nincs rá ember, csak egyre halmozódik a teendő.
Ugyanez igaz az erdélyi hagyatékok feldolgozására. Az egyházi levéltárakba be nem került anyagok nagy része egyszerűen kallódik. Nincs egyetlen ember sem Erdélyben, aki rendszeresen foglalkozna a 20. századi dokumentációk rendezésével. A Magyar Kisebbség című folyóirat gyűjtőházában is csak halmozódnak az anyagok, de programszerű feldolgozásuk nincs.
Ráadásul egyre több hagyatékot bíznak ránk – az emberek megőrzésre adják át az iratokat, de nem elég, hogy valaki eltegye őket egy polcra. Ezeket rendszerezni, kutathatóvá kellene tenni, ami óriási munka.
– Nemcsak az iratok, hanem a szóbeli emlékezet is veszélyben van?
– B.N.: Pontosan. Az életútinterjúk elképesztő hiánya az egyik legnagyobb veszteség. Most tűnik el az a nemzedék, amely még pontosan emlékszik az 1970-es, ’80-as évek államszocialista időszakára és a magyar közösség önszerveződésére. De még a 90-es évek politikai története is alig van feldolgozva.
Eddig mintegy kétszáz életútinterjút sikerült összegyűjtenünk, ezek között vannak például az ’56-os forradalom erdélyi tanúinak vallomásai, Gagyi Balla László interjúi. De ezeket nemcsak gyűjteni kellene, hanem rendszerezni, szerkeszteni, kutathatóvá tenni. És persze folytatni kellene a munkát, amíg még van kit megkérdezni.
– Van olyan adatbázis, amelynek a frissítésére már konkrét számításokat is végeztetek?
– GyI.: Igen, a romániai magyar kisebbség kronológiája, amely 1990-től 2017-ig követi az eseményeket. Ezt egy nyolcvanhét éves magyarországi kutató, Udvardi Frigyes készítette, de ő egészségügyi okokból már nem tudja folytatni. Ha egy könyvtáros fizetéséért újra felvennénk a munkát és pótolnánk az elmúlt éveket, az legalább 8 millió forintba kerülne. Ezek az összegek nekünk egyszerűen elérhetetlenek.
– Mit jelent ez hosszú távon a romániai magyar közösség számára?
– B.N.: Azt, hogy ma nincs dokumentációja ennek a közösségnek. Az RMDSZ iratai, a politikai szervezetek korai anyagai eltűnőfélben vannak. Senki nem tudja, mi történt a régi winchesterekkel, hol vannak az első évek adatbázisai, tagdíjbefizetési listái, belső levelezései. A Bitay Ödön-hagyatékot például nemrég rendeztük, de ennél sokkal több anyag kallódik.
– GyI.: Ma a romániai magyar közösség múltja nincs rendszeresen archiválva, dokumentálva. A digitális tartalmak, levelezési listák, megszűnő online folyóiratok, közösségi archívumok sorsa teljesen bizonytalan. Ezek nincsenek felelőse, senki nem vállalja fel őket rendszerszinten.
– Mi történik a nagyobb intézményekkel: könyvtárak, levéltárak nem vállalják ezt a feladatot?
– B.N.: Pontosan ezt a kérdést tesszük fel mi is. Van két megyei könyvtár is Erdélyben, amelyek a magyar intézményrendszer részei, de ők elzárkóznak az ilyen típusú dokumentációs munkától. Mindig az a válasz, hogy „nem ez a funkciójuk.”
Az egész rendszer úgy működik, hogy amikor támogatásokra van szükség, akkor minden intézmény nagy nemzeti missziót lát el, de amikor konkrét munkát kellene végezni, akkor hirtelen mindenki csak a saját szűk feladatköréért felelős.
– Hogyan hat minderre a Magyarországról érkező támogatások rendszere?
– B.N.: Egyértelmű tendencia, hogy a magyarországi finanszírozás miatt Erdélyben egyre kevesebb a nagy közös projekt. Mindenki pályázik valamire, de a hosszú távú, közösségi léptékű dokumentációs vagy tudományos programok nem állnak össze egy átfogó rendszerré.
A könyvkiadás is jó példa erre: az elmúlt évek legfontosabb erdélyi szépirodalmi köteteit már nem helyi kiadók, hanem budapesti kiadók adták ki. A „határtalanítás” egy szinten segíti a kultúrát, de egy másikon megszünteti a helyi felelősséget és kapacitást. Budapestről senki nem fogja helyettünk elvégezni ezt a dokumentációs munkát. De ha mi nem tesszük meg most, ötven év múlva már nem lesz mit kutatni.
– Az Adatbank működési nehézségeiről, az erdélyi magyar dokumentációs munkák elmaradásáról sok helyre küldtök feljegyzéseket, beadványokat. Mi történik ezekkel? Egyszerűen nincs rá válasz?
– B.N.: Ezek nem ismeretlen problémák. Felterjesztettük őket feljegyzésekben, emlékeztetőkben, beadványokban, rengeteg helyre eljuttattuk – politikusokhoz, döntéshozókhoz, szervezetekhez. Nem lehet azt mondani, hogy nem tudnak róla. De válasz alig érkezik. Hogy miért? Nem tudjuk. Talán rossz az e-mail cím, talán senki nem olvassa ezeket, vagy egyszerűen nem tartják fontosnak.
Néha az az érzésem, hogy egy-egy ügyhöz több év kell, mire eljut a megfelelő helyre. Erre van egy kedvenc példám: amikor a COVID után kellett egy intézeti TikTok-csatornára tartalmat gyártanom, azt a kihívást kaptam, hogy másfél percben foglaljam össze a háromkötetes Székelyföld történetét. Egy napig gyakoroltam, végül elkészült a videó, és mi történt? Több erdélyi magyar politikus utána rám írt, hogy honnan tudnának szerezni egy tiszteletpéldányt abból a kötetből, ami 2016-ban jelent meg.
Szóval néha nem az információ hiánya a gond, hanem az, hogy milyen formában jut el az emberekhez. Lehet, hogy egy komoly pályázati beadványra senki nem figyel, de egy TikTok-videó működhetne. Nem mondom, hogy ez lenne a megoldás minden problémára, de néha egyszerűen más csatornák kellenek.
– Ha most az interjú után észbe kapnának a döntéshozók, és például az RMDSZ valamelyik pénzosztó alapítványa azt kérdezné, hogy mire van szüksége az Adatbanknak, mit válaszolnátok?
– Gy.I.: Két főállású munkatársat és egy jobb szervert kérnék.
– B.N.: És ha valaki biztosítani tudná azt, hogy az Adatbankot újraépítsük egy biztonságosabb informatikai környezetben, az lenne az igazi áttörés. Most részletekben, csöpögtetve tudunk csak fejleszteni, de ha ezt egyben, rendszerszinten meg lehetne oldani, az óriási segítség lenne.
– Mit gondoltok, mi hiányzik még az erdélyi magyar digitalizálás és dokumentációs munka hatékonyságához?
– B.N.: Rendszeres egyeztetések, szakmai fórumok. Most nincs olyan tér, ahol a különböző digitalizálási műhelyek, adatbázis-kezelők, levéltárak vagy könyvtárak összeülhetnének és koordinálhatnák a munkájukat.
Amikor Felvidéken voltam, ott létezett egy kisebbségi kerekasztal, ahol külön szakirányok voltak, és a kiadók például közös listát raktak össze arról, hogy mit akarnak finanszírozni. Ez Erdélyben elképzelhetetlen. Itt általában két-három különböző lista készül, aztán alkudozások kezdődnek különböző intézmények vezetőivel.
De még így is működik valamiféle együttműködés, szemben mondjuk a délvidéki modellel, ahol egymással sem beszélnek a szereplők, és mindenki a saját vonalát viszi.
– Mi lenne a következő lépés ebben a folyamatban? Hogyan lehetne egy egységesebb erdélyi digitalizálási stratégiát kialakítani?
– B.N.: Ha legalább azt tudnánk, hogy más digitalizáló műhelyek min dolgoznak.
Most gyakran csak utólag derül ki, hogy két külön szervezet ugyanazt a munkát végezte el, mert nem volt előzetes egyeztetés. Ha lenne egy nyilvános fórum, ahol mindenki kiteszi az asztalra, hogy éppen milyen projektje fut, az rengeteg felesleges munkát megspórolna.
Nem a pénz az egyetlen kérdés. Az is számít, hogyan szervezzük meg ezt a közösségi tudásmenedzsmentet. Ha ezen nem változtatunk, akkor ugyanabból a forrásból kétszer ugyanazt a munkát fogjuk elvégezni, miközben sok más projekt el sem indulhat.
A Transindex archívuma hamarosan elérhető lesz az Adatbankon, és így a Transtelex felületén is hozzáférhetővé válik. A láthatóvá, elérhetővé tétellel próbálunk hozzájárulni ahhoz, hogy az elmúlt két évtized romániai magyar közéleti és kulturális öröksége ne vesszen el nyom nélkül.
Ha nincs, aki megőrizze ezeket az anyagokat, ha nincs, aki rendszerezze és hozzáférhetővé tegye őket, akkor néhány év múlva már csak emlékekből és véletlenszerűen előkerült dokumentumokból próbálhatjuk összerakni a múltat.
A Transtelex és az Adatbank összekapcsolása az első lépés abba az irányba, hogy az erdélyi digitális örökség ne a feledés áldozata legyen, hanem egy aktívan használt, kutatható, elérhető tudásbázis. Az Adatbank munkatársai azért dolgoznak, hogy megmentsék azokat az archívumokat, adatbázisokat, történeti forrásokat, amelyeket később már lehetetlen lesz rekonstruálni. Ha ma nem fektetünk energiát és erőforrást az erdélyi digitális örökség védelmébe, akkor holnap már nem lesz mit megőrizni.
