A Trump-, Farage- és Orbán-féle figurák azért tudják ma konzervatívnak nevezni magukat, mert azok, akiknek konzervatívnak kellene nevezniük magukat és konzervatívként kellene viselkedniük, nem nevezik konzervatívnak magukat és nem viselkednek konzervatívként.
A történelemben nem először fordul elő, hogy a forradalmian új társadalmi (sőt: „tudományos”) nézeteket képviselő és szélsőséges követeléseket (is) megfogalmazó baloldali identitáspolitika olyan erővel zúdul rá a nyugati társadalmakra, hogy a konzervatívok fokozatosan meghajolnak a rájuk nehezedő nyomás alatt és képtelenné válnak betölteni hivatásukat: a haladást a társadalmi rend és béke megőrzése mellett biztosítani képes megőrizve meghaladás politikájának képviseletét. A második világháború óta ráadásul a nézeteik és elveik mellett kitartó konzervatívok még azt is kockáztatják, hogy baloldali ellenfeleik által már nem csupán ódivatúnak és naftalinszagúnak, hanem rasszistának, fasisztának, avagy egyenesen nácinak fognak neveztetni, ami pedig a nyugati világban a politikai szalonból való kikerüléssel fenyeget.
Csakhogy a konzervatívok balratolódásával törvényszerűen légüres tér keletkezik ott, ahol eddig ők voltak, s ezt a korábban nemes elvek és fennkölt eszmék által betöltött légüres teret azok az elvtelen politikai szerencselovagok fogják betölteni – vulgarizmussal, gyűlöletkeltéssel és szinte mindig a „normalitás visszaállításának” jelszavával –, akiknek a legfőbb politikai képessége éppen a légüres terekbe történő benyomulásban és mások gyengeségeinek vagy hibáinak könyörtelen és gátlástalan kihasználásában áll. Így termeli ki a felelőtlen, ostoba baloldali extrémizmus és az opportunista konzervatív önfeladás újra és újra a Mussolinikat, a Hitlereket és a Trumpokat.
Lehet, hogy érdemes lenne tanulni a történelemből. Lehet, hogy a baloldaliaknak meg kellene tanulniuk végre, hogy az inga mindig visszaleng, és leginkább őket fogja mindig eltalálni. Lehet, hogy meg kellene tanulniuk megbecsülni az elvhű konzervatívokat, akik védik őket a jobboldali extremistákkal szemben.
A konzervatívoknak pedig lehet, hogy meg kellene tanulniuk kitartani az elveik mellett és őrzőként vigyázni a strázsán akkor is, ha ez az adott pillanatban esetleg népszerűségvesztéssel fenyeget és igazságtalan megbélyegzéssel jár. Konzervatívként nem megfelelni kell a politikai korrektség baloldal által meghatározott kritériumainak, hanem megpróbálni visszaállítani a politikai korrektség mutatóját oda, ahol szerintük állnia kellene.
Az idei amerikai és európai választások meg fogják mutatni, hogy megindult-e már visszafelé az inga, vagy a nyugati társadalmak vezetésére hivatott szocialisták, szabadelvűek és a konzervatívok kapnak még egy utolsó – ismétlem: utolsó – esélyt, hogy eredeti önmagukhoz visszatalálva megerősítsék pozícióikat a centrumban és visszaszorítsák a populistákat. Ennek azonban baloldalról az extremista identitáspolitika feladása, konzervatív oldalról pedig az elvhűség és az önazonosság visszaszerzése a feltétele.
A kérdés tehát akként fogalmazható meg, hogy visszatér-e a nyugati politika centruma oda, hogy az ember vagy férfi, vagy nő, hogy szülni csak nő tud, és hogy meg kell védenünk azokat az értékeinket, melyek évszázadok alatt Amerikát Amerikává, Európát pedig Európává tették, vagy jönnek a Trumpok és az Orbánok a maguk eszközeivel, módszereivel és céljaival. Ez utóbbi opció pedig végső soron Amerika és Európa weimarizálódását jelentheti – Kína és Oroszország legnagyobb örömére.
Ez a kérdés, válasszatok.
A szerző Facebook-bejegyzése 2024. április 21-én.
