Gyakori jelenség, hogy Kolozsváron felbukkan egy pszichésen zavart fiatalember, aki tehetséges, és bár nem olvas annyit, mint a jó családból és jó iskolából jövő lányok, de mivel a magyar szakon mindig kevés a fiú, ő lesz az új költészeti reménység. Ha van némi verzifikátori képessége, netalán egy magyartanárnő erre kapacitálta, akkor szép irodalmi pályának néz elébe, hacsak el nem issza… Ám mivel a szépen induló irodalmi pályából megélni bajos, a legtöbben vagy elisszák, vagy egyszerűen nem csinálják meg. A tehetség többletmunkát jelent, és arra kötelez, ezt az irodalmi tevékenységgel szemben hagyományosan ellenséges egyetemi professzorok is így gondolták mindig. Kolozsváron az egyetem polgári intézmény, amelyben a morál és a kontraszelekció kiegészíti egymást, de korszakokon átível, mint a szellem és a filiszterség. Nincs helye radikális meg forradalmi eszméknek, legfennebb a boncasztalon. A fiatal tehetségek ezért általában nem is az egyetemet frekventálják, hanem a kocsmát (kb. 700 van), a kontraszelekció és a hatalmon levő morál ellenében tevékenykedő mentorok várják őket, akik birtokában vannak az igazságnak, apátlan fiúgyermekekre van a legnagyobb szükségük, és leányokra. Kolozsvár elég nagy város ahhoz, hogy ilyen kulturális alvilága legyen, és elég kicsi ahhoz, hogy mindenki tudja, kik az éppen szolgálatos orákulumok, honnan jönnek, kikkel bratyiznak, hány perc múlva jelentik a súlyos hitbéli eltévelyedéseket, a lelki és szerelmi titkokat. A magyar Kolozsvár egy kisváros, annak minden előnyével meg sármjával. Hátránya is éppen ez, hogy hamar fel lehet élni, és aztán már nem hisznek a kóklernek vagy a fiatal zseninek, a pénz viszont gyorsan fogy, mert az árakat nem a kisváros szabja, hanem a multicégek, amelyek az egyetem által termelt olcsó munkaerőt aknázzák ki. A magyar kisváros és a tudományegyetem ennek az árnyékában él, egy európai város illúziójában. Tud ez jó lenni, meg hangulata is van. Mélysége már nincs. Az erdélyi magyar társadalom nem képes a kulturális igényeit finanszírozni, az önmaga által termelt javakkal sem éri be. Az iskoláit a román állam tartja fenn, olyanok is, a többi kulturális intézményt főleg a magyar állam pártolja, azok meg ilyenek. A feladat az elmúlt évtizedekben egyszerű lett, magyar pénzt kell szerezni – mert itt skanzen és rezervátum van –, a kultúrában tevékenykedők előállítják azt az ideológiát, amely a fennálló viszonyrendszert legitimálja. Ezt dolgozzák. Gond, hogy a magyar állam az elmúlt évtizedekben képtelen volt megfogalmazni, mit akar az erdélyi magyaroktól, vagyis háromévente újrafogalmazta, és ma már nincs esély arra, hogy értelmesen lehessen erről beszélni, mert sikerült az alapfogalmakat kompromittálni meg összezavarni. Nem az a kérdés, hogy menjünk vagy maradjunk, ingyért vagy pénzért, hanem az, mit támogatnak, mert azt kell csinálni éppen. Ezzel minden önállóság lenullázódott. Így lett az erdélyi magyar kultúra gyarmat. Vicces, hogy senkinek sem kell az, amit termel. Az erdélyieknek sem, az őshonosoknak. A saját provincializmusunk is magyar import már. Része ez annak a nyelvi és kulturális kiegyenlítődésnek, amit a határok átjárhatósága eredményezett. Része ez annak a kisszerű gyakorlatnak, amit a magyar kultúrpolitika az elmúlt évtizedekben fel tudott mutatni. Erdély a magyar vidék vidéke.
Amikor a dekonstrukció szegedi apostolai megjelentek Kolozsváron, és mindenki Derridát kezdett olvasni, főleg a Derridáról írt angol nyelvű recenziókat, és arról volt a harsogás, hogy nincs már történet, ha volna, sem lehetne elmesélni, meg nem is érdemes, Budapesten éppen megjelent a Sinistra körzet című könyv. Később Derridát díszdoktorrá avatták Kolozsváron olyanok, akik egy sorát sem olvasták, se franciául, se angolul, se románul, se magyarul. Nem is emlékszik rá senki. Annak az axiómának, hogy nem lehet már történetet mesélni, ott volt a vége. Kiderült, hogy lehet, Bodor Ádám megmutatta, és hát Derrida Kolozsváron, ez is egy történet… De a kolozsvári posztmodern apostolai nem erről beszéltek, hanem arról, hogy nem kell műveket írni, mert már nem is lehet, elég kifigurázni és nevetségessé tenni azt, ami eddig elkészült, és azt, ami ezután fog; harsányan tették, és ocsmányul, agresszíven. Sajnos egészen sok embert beszéltek le az olvasásról és a gondolkozásról, egy pillanatban ők voltak a mainstream. Elképesztő, hogy mekkora igény volt arra az irodalmi haknira, amelyet a Transzközép nevű kiáltvány és az Előretolt Helyőrség lap képviselt ott, akkor, Kolozsváron. Irodalmi haknik és blöffök mindig voltak és lesznek, de hogy kik állnak mögé, kik pártolják elmélettel, azaz kik legitimálják, és kik finanszírozzák pénzzel meg kapcsolattal, az egy más kérdés. Szellemi pezsgést láttak benne sokan, hiszen a mocsár pezseg. Ma is csak az a kérdésem, miért nem látta az akkori szellemi élet, hogy ennek az egésznek nincs intellektuális konzisztenciája. Vagyis aki látta, elegánsan elhatárolódott. Hiszen az irodalmi produktum rendkívül silány volt, és az is maradt, nincs az az elmélet, ami rossz versből jó verset csinálhatna, erre még a magyar állam milliárdjai sem képesek. Akit a show meg a fortyogás érdekelt, az odament, és ott is ragadt. Valójában ez az egész cirkusz diszkreditálta Kolozsvárt és az erdélyi magyar szellemi életet, hosszú ideig fogjuk még nyögni, mert ezt a botrányt Erdéllyel fogják azonosítani, már a román sajtó is élvezkedik rajta. Szégyent érzek, ez kollektív, intellektuális szégyen, sokan érzik ugyanezt. Közelről láttam az indulást, abból a kollégiumi szobából történt, amelyben éppen laktam. Mindig is csak elhatárolódni tudtam ettől a habitustól, ettől a haknitól. Az külön vicces, ám törvényszerű, ahogy az avantgárdtól a posztmodernen át eljutottak a zsinórkötésű fasizmusig. Közben felnőttünk. A megkésett kamaszokból sikkasztók és csalók lettek, görények, ahogy magukat és egymást nevezték, dihor, románul, de ők gyihornak ejtik, erdélyiesen. Erre mindig is büszkék voltak, és büszkék maradnak, hisz másra nem tellett. Azt is tudták, hogy patrónusok mindig lesznek erre, és követők meg rajongók. Igen, a társadalom egy részének ez tetszik. Fogd a pénzt és fuss…
Tehetséges volt? Igen, mint bölcsészlegény, akit gyávának tartanak a fiúk, mert olvas, hitványnak tartanak a lányok, mert olvas, és ő meg fogja mutatni, hogy baszottul erős és kurvára tehetséges. A mutatványt elhitték, és aztán már nem kellett megcsinálni sem az erőt, sem a tehetséget. Ez volt a csapda. A siker elfedte azt, ami hiányzik. És a gonosz, lelketlen apafigurák rábólintottak, ez így van jól, fiam, te kis moral insanity, mi éppen ezért szeretünk tégedet.
Megjelent az Élet és Irodalom LXX. évfolyama 30. számának Visszhang rovatában 2026. 2026. július 24.
