Elhangzott az Európai Fizikai Társulat bukaresti tudományos konferenciáján
Az ember már a kultúra kezdete óta kíváncsi a világra, amelyben él. Azóta folyton magyarázatot keres saját létezésére, illetve a világ létére: hogy hogyan keletkezett és miként ér véget. A korai elméletek mitológiai vázra épültek, s a magyarázatok a jelenségek totalitását tartották szem előtt, arra törekedve, hogy alfától ómegáig mindent indokoljanak. Ezek a mondák gyakran nagyon szép történetekké csiszolódtak, noha – a zsidó-keresztény eszmekör kivételével – ritkán tömörültek rendszerbe.
Mintegy ötszáz éve az emberi kíváncsiságban fordulat állt be: a teljes igazság helyett a meghatározható és pontosan elkülöníthető jelenségek kezdték érdekelni az embereket. A kérdés már nem az volt, hogy mi az anyag, hanem az, hogy miként esik szabadon egy darab anyag, vagy hogyan folyik a víz egy csőben: nem az, hogyan keletkezett a világ, hanem hogyan mozognak a bolygók: s nem az, hogy mi az élet, hanem hogyan folyik a vér az erekben. Tehát a túl általános kérdésekkel szemben a kevésbé átfogók részesültek előnyben, hiszen ezekre bizonyos fokig teljesebb válaszokat lehetett adni.
Mintegy kárpótlásul, a kevésbé átfogó kérdésekre kapott válaszok egyre átfogóbbak lettek. Módszereink csak úgy válhattak áthatóbbakká és betekintésünk alapvetőbbé, hogy a tudománynak fel kellett hagynia az abszolút igazság közvetlen keresésével és vállalnia kellett a gyakorlat vég nélküli kerülőútjait.
A mozgó tárgyak megfigyelésén alapszik az égi mechanika, és általa érthettük meg a gravitáció törvényének egyetemes érvényességét is. A súrlódás, valamint a gázok tanulmányozása a termodinamika általános törvényeihez vezetett bennünket. A békaizom rángatózása és a volta-elem tanulmányozása által jöttünk rá az elektromosság törvényeire, amelyekre alapvető szerep hárul az anyag szerkezetében. Ezt a rendkívüli fejlődést Einstein a tudomány nagy csodájának tartotta. „A természetben az a legérthetetlenebb, hogy érthető.”
Az aprólékos tanulmányozás által az ember lassan szilárd alapot, tudományos világnézetet alakított ki magának, annak érdekében, hogy eligazodhassék az őt körülvevő természetben. Ez a világmagyarázat, „a világ tudományos mítosza”, nem más. mint az elmúlt ötszáz év során nyert és a huszadik században összefoglalt tudományos felismerések eredménye. E nézet kialakulásában az egyik legfontosabb szerep a kvantumelméleté volt.
A kvantummechanika már a századunk elején bebizonyította a különböző atomok sajátosságait, és indokolta a kilencvenkét különböző atom létezését. Kimutatta, hogy az atomok összes tulajdonságai az atommag és az őt körülvevő elektronok közti elektromos kölcsönhatásnak tulajdoníthatóak. Ugyancsak a kvantumelmélet segítségével értettük meg az atomok közt létrejövő kötéseket: az atomok molekulákat, folyadékokat, szilárd testeket stb. alkotnak, és a kötéseket az atommag és az elektronok közti elektromos erővel magyarázzuk. Ezzel feltárult előttünk a természet struktúrája. Egy és ugyanannak a kvantumelvnek a megismétlődése az anyag szerkezetének egymást követő szintjein jó példa arra, amit én kvantumlétrának nevezek. Megértéséhez szükségszerűen ismernünk kell az energiaküszöbök elvét. Tudjuk, hogy bizonyos energiaküszöb elérése szükséges ahhoz, hogy egy rendszer – például az atom vagy az atommag – dinamikáját aktivizáljuk. Minél kisebb a rendszer, annál nehezebb azt aktiválni és annál több energia szükséges hozzá. Egy atomot néhány voltnyi – a napsugárzásból vagy tűzből nyert – energiával is aktivizálni lehet. Ezzel szemben, az atommag dinamikája a Földön „alvó” állapotban található, és olyan hatalmas energiára van szükség az aktivizálásához, mint amilyen a csillagok belsejében található. A protonok és a neutronok közti erők nem elektromos természetűek – a velük kapcsolatos sok kérdésben a tudósok még csak tapogatóznak.
A kvantumlétrának három fontos foka van. Az első az atomi világ, az a világ, amelyben élünk és amelyet az atommag és az elektronok közti elektromos vonzás ural – a kémia, a biológia és a geológia világa. A következő, mélyebb szint a nukleáris világ, amely nem létezik természetes körülmények közt bolygónkon. Ez a világ csak ott működik, ahol elegendő energia található – például a csillagok belsejében. A gerjesztett atommagok, a nukleáris reakciók, a magfúzió, az atombomlás és a radioaktivitás világa a földön – mindez lényegében ember teremtette világ. A kvantumlétra harmadik foka az atommagon túli, a szubnukleáris világ, ahol az ember egészen új jelenségekkel találkozik – gerjesztett protonokkal és neutronokkal, mezonokkal, új részecskékkel, nehéz elektronokkal és antianyaggal. Ebben a világban olyan hatalmas energiacserék léteznek, hogy a döntő szerep arra a folyamatra hárul, amelyben az energia anyaggá és antianyaggá alakul. Azt, hogy ez a világ hol található a természetben, nem tudjuk; talán olyan kataklizma-jelenségekben, mint a csillagok vagy a csillagrendszerek robbanásai vagy talán az úgynevezett „big bang“, a nagy robbanás során a világmindenség kezdetekor.
Ezt a tudományos világfelfogást röviden áttekintve, rátérhetünk most a tudomány határainak a felvázolására.
Kétféle határt különböztetek meg: külsőt és belsőt. A külső határ elkülönít bennünket a természet olyan jelenségeinek a felderítésétől, amelyeknek az elvei jelenleg még nem ismertek. A belső határ sokkal szélesebb övezet, ahol az alapvető elveket ismeretesnek tartjuk, de ahol a jelenségek rendkívüli bonyolultsága megakadályozza azoknak a megértését és magyarázását. A belső határ a kvantumlétra első fokára utal, az atomi világra, amit mi atommagokból és elektronokból álló rendszerként értelmezünk, amelyben különböző erők működnek. Az atomi világot a nukleáris világtól teljesen elkülönítve is tárgyalhatjuk, mert mindaddig, amíg csak a földi folyamatokra korlátozzuk figyelmünket: olyanokra, ahol az energiacsere sokkal alacsonyabb annál, semhogy az atommagot gerjeszthetné, az atommag „alvó“ állapotban van, és csak úgy hat, mint az atomot összetartó elektromos erő központja. Habár az atom működésének elveit ismerjük, e működés bonyolultsága továbbra is sok gondot okoz.
A továbbiakban hadd példázzam mindezt. Tegyük fel, hogy egy csoport jó képesítésű fizikus születéstől fogva egy zárt épületben él, és sohasem volt lehetősége arra, hogy természetes struktúrákat lásson. Mi volna az eredménye annak, ha ezeket a fizikusokat felkérnénk: írják le, hogyan jelentkezhetnek az atomok a természetben – feltéve, hogy ismerik az atom felépítését illető elveket? Több mint valószínű, hogy rájönnének: az atomok léteznek; bizonyára azt is megmondanák, hogy több atom molekulában egyesül és talán bizonyos egyszerűbb molekulákat is előrelátnának. A makromolekulák vagy a molekulaláncok, az a tény, hogy a molekulák egyesülése által szilárd tárgyak jönnek létre, a különböző szilárd anyagok létezése – mint a fémeké, kristályoké vagy a sóké –, szintén megsejthető. De meggyőződésem: ezek a tudósok sohasem jönnének rá, hogy folyékony anyagok is léteznek. A folyadék nagyon bonyolult jelenség, amelyben a molekulák együtt maradnak és mégis mozognak, csúsznak egymás közt. Egy ilyen különös anyag létezése egyáltalán nem nyilvánvaló. Ugyanígy, a kémia jelentős része és – természetesen – az élet létezése nem kikövetkeztethető. Ezek szerint, azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az elvek megértése nem jelenti magától értetődően a jelenségi világ megértését is.
Itt egy érdekes kérdés merül fel: miután mi nem értünk meg minden földi körülmények közt fellépő jelenséget, biztosak lehetünk-e abban, hogy az atomi világ alapvető elveit ismerjük? Kevés tudós állítaná ma azt, hogy még vannak felderítetlen alapvető elvek az élettel vagy bármely egyéb fentebb említett jelenséggel kapcsolatban. De századunk elején egészen más volt a helyzet. Alig egy pár évtizede, hogy Crick és Watson leírta a DNS dupla helikoidális szerkezetét. Ismereteink pillanatnyi állapotáról határozott értékelést adni nehéz, de az általános vélemény ma, hogy az atomi világ alapvető elveit ismerjük.
Ez a vélemény nagyrészt abból ered, hogy bár sok jelenséget nem tudunk megmagyarázni bonyolultságuk miatt, ez a bonyolultság magában véve nem meglepő, hanem valószínű és várható. Habár elismerjük, hogy az atommodelleknek korlátlan lehetőségeik vannak különböző kombinációk létrehozására, nem tartjuk valószínűnek, hogy ezeknek a bonyolultsága még eddig felfedezetlen elvekkel magyarázható.
Hogyan közelíti hát meg a tudomány az atomi világgal kapcsolatos kérdéseket? Ahhoz, hogy ezekkel a jelenségekkel kellőképpen foglalkozhassunk, új fogalmokat és szóhasználatot kell fokozatosan bevezetnünk. Az atomok és a molekulák halmozódásából eredő komplikációkat a múltban például olyan fogalmakkal írták le, mint a hőmérséklet és a nyomás. A vegyi kötés fogalma ma már közhasználatú, ugyanúgy, mint a gének, sejtek vagy a fajok fogalma a biológiában. A jelenségek tanulmányozása egyre újabb módszerekkel és fogalmakkal bővül. Ezen kívül a technológia fejlődése is – gondoljunk csak a mikroszkópra, az elektronmikroszkópra, a röntgenanalízisre, a lézerre, a radioaktív nyomjelzőkre, a neutronsugarakra – mindezek nagy mértékben hozzájárulnak ismereteink bővítéséhez. Érdekes tény, hogy nagy sikerrel alkalmazzuk a nukleáris modellt mint módszert az atomi világ titkainak a kutatásában, mert az pontos és célszerű eredményekkel jár. Az említett módszerek felhasználásával a tudósok azt próbálják megállapítani, hogy milyen formákban jelentkezhetett és jelentkezhet a természet a tudomány belső határán belül.
A külső határ lényegesen különbözik az előbbitől, mert olyan területektől választ el, amelyeknek alapvető elveit nem ismerjük. A magfizika bizonyos mértékig még mindig egy ilyen külső határ, mert az alapvető erőt, amely az atommagot összetartja, még ma sem ismerjük kellőképpen. A szubnukleáris világ és a csillagászat a legjellegzetesebb külső határai a tudománynak s ezeknek a területein a felfedezés romantikája még mindig létezhet. Itt, az atomi világtól eltekintve, új, megmagyarázhatatlan jelenségeket találhatunk, új törvényeket fedezhetünk fel, amelyek eddig még fel nem tárt jelenségekre vonatkoznak.
Teljesen jogos a kérdés, hogy a külső határok miért oly fontosak számunkra. Miért is érdekelne bennünket a csillagok belsejében végbemenő energiacsere, hisz a csillagok annyira távol vannak tőlünk? A válasz az, hogy lényegében ez a távolság nem is annyira óriási; a minket alkotó és körülvevő anyagnak is megvannak a potenciális lehetőségei hasonló cserékre. Továbbá, sok olyan kérdés létezik, amire nem adhatunk választ csupán az atomi világ megfigyeléséből nyert tapasztalatainkkal. Például úgy tudjuk, hogy az atommag protonok és neutronok egyesüléséből jön létre, de pusztán ezzel még nem magyarázhatjuk meg, hogy az atommag miért sokkal súlyosabb az elektronnál. Az atommag – mert sokkal súlyosabb – ezért pontosan meghatározott helyet foglal el a molekula szerkezetében, és így lehetővé válik az ún. „molekuláris architektúra“ megfigyelése. Ebben a felfogásban az anyagi világ kémiai strukturáltsága arra alapszik, hogy az atommag súlya nagyobb, mint az elektroné, és arra, hogy miért nehezebbek a protonok és a neutronok, már csak az utóbbiaknak a tanulmányozása adhat választ. Ezzel már elértük a részecskefizika külső határát.
A kérdést másként is fel lehet tenni. A természetben levő struktúráik hierarchikus halmazoknak is felfoghatók, a következőképpen: tegyük fel, hogy a nukleon (a proton és a neutron) a legelemibb szerkezet – habár több mint valószínű, hogy nem az, talán a kvark lehetne ilyen.
A nukleon kombinálódik és atommagot alkot, az atommag elektronnal társul és atomot alkot, az atomok egyesüléséből molekulák jönnek létre. Ettől kezdve már két lehetőség adódik: a molekulák kombinációjából szilárd vagy folyékony anyagok jönnek létre, amelyekből bolygók és csillagok lesznek, ezek csillagrendszerekbe csoportosulnak, amelyek meg a világegyetemet alkotják; vagy a molekulák makromolekulákat alkotnak, amelyekből sejtek lesznek, ezek többsejtű lényeket alkotnak – és többsejtű lényeknek agyuk is lehet. Az utóbbi lehetőséget, melyben az élet is hierarchikus szintet alkot, én önmegismétlő vonalnak nevezem.
A kérdést történeti szempontból is érdemes megvizsgálni. Léteznek például „történet nélküli” struktúrák is. A proton elemzése nem fedi fel annak történetét – a proton elemi részecske és nincsenek olyan tulajdonságai, amelyek a múltjára utalnának. Hogy a fentieket világosabbá tegyem, egy új fogalmat szeretnék bevetni, amellyel meg lehet jelölni, hogy van-e tudomásunk a különböző struktúrák történetéről, vagy sem. Jorge Luis Borges egyik novellájának hőse, Funes, borzasztó helyzetben van, mert a legapróbb részleteit sem tudja elfelejteni annak, amit lát, hall, érez vagy tapasztal. Ennek a hősnek a nevét veszem tehát, és azt a tárgyat, amely úgyszólván semmire sem „emlékezik“, afuneusnak nevezem. A nukleonok és az elektronok nagyon afuneus tárgyak. A tulajdonságaik semmiképp sem utalnak arra, hogy mi történt velük a múltban. Az atommag is afuneus, noha kisebb mértékig. Az atommagok történetére vissza lehet következtetni bizonyos mértékben: például az aranyatom magjának esetében gyaníthatjuk az eredetét, mert okunk van feltételezni, hogy a súlyos elemek – mint az arany, az ólom, az ezüst – szupernóvák robbanásaiból keletkeztek. Az atommagnak tehát halvány funicitási árnyalata van, akárcsak az atomoknak és a molekuláknak.
Egy kristály szerkezete sok információt szolgáltathat a kristály múltjáról: nagyszámú elferdülések és egyéb torzulások arra mutatnak, hogy a kristályt megzavarták alakulásában és hirtelen hűlt le, míg kevés elváltozás azt bizonyítja, hogy a lehűlés lassan ment végbe. A fémek felszíne ugyancsak rendkívüli funicitással rendelkezik. A felszín rostjaiból és szerkezetéből a fémszakértő nemcsak azt állapíthatja meg, hogyan készült a fém, hanem azt is, hogy mikor készült.
Az önreprodukáló rendszerek még ezeknél is több funeus tulajdonságokkal bírnak. Egy önreprodukáló sejt nemcsak a saját történetét, hanem az összes elődeinek történetét is tartalmazza. Teljes fejlődése „meg van írva“ benne, épp ezért a funicitás tetőfokát, apoteózisát jelképezi. Az önmegismétlő struktúrák fejlődési mechanizmusa csak a hasznos vagy a „célszerű” komplexumokat választja ki, és ez az a tény, aminek alapján vissza lehet következtetni a történetére.
Az önmegismétlő vonal tetőfokán az agy áll. Az agy nemcsak elődeinek történetét tartalmazza, hanem a kommunikáció által a korabeliekét is. Ez esetben a fejlődés és a kommunikáció együttesen egy fokozottabb funicitást szül. Az agy kutatása jelenleg egyik legfontosabb belső határa a tudománynak. Két irányból közelítjük meg az olyan komplikált kérdéseket, mint a memória vagy a gondolkodás természete: neuro-fiziológiai módszerekkel: az idegrendszert fizikai, vegyi és biológiai szempontokból vizsgálva – és pszichológiai módszerekkel: az agyban észlelt jelenségek lélektani elemzése alapján. Ezt a kutatást olyan alagúthoz hasonlítanám, amelyhez egyszerre két oldalról fogtak neki: a két furat még nem találkozott, de – remélhetőleg – hamarosan találkozik.
Nem szabad felednünk, hogy az atommag alatti hierarchiában létező összes jelenségeket elvben megértjük: ezeket az atommag és elektronjaik közt létrejövő elektromos erőre vezetjük vissza. Ezt a „redukcionista” szempontot gyakran támadják azok, akiknek a véleménye szerint az egész több a részek összegénél, vagyis értelmetlen minden jelenséget az atomstruktúrára visszavezetni. És mégis, tudjuk, hogy a molekulák közti kölcsönhatás lényegesen befolyásolja az egyes jelenségek természetét. Az atomközpontú látásmód azt tartja hogy az egész bonyolultabb a részeinél. Nekem úgy tűnik, hogy a „rész-pártiak” és az „egész-pártiak” harca – szélmalomharc.
Rátérve a tudomány korlátáira, hadd tegyek egy nagyon optimista kijelentést. Az a benyomásom, hogy a tudomány – legalábbis potenciálisan – jogosan állíthatja, hogy bármelyik észrevehető jelenséget képes megérteni. Tudásunk természetesen távol áll ettől a nívótól; nagyon sok jelenség van még mind a külső, mind a belső határ közelében, amelyet nem értünk meg. De sok olyan folyamat, amely a múltban rejtély volt, ma már megfejtve áll, és indokoltnak tűnik az a vélemény, hogy az ember a természetet tudományosan érti majd meg teljes egészében. De itt feltétlenül szükséges leszögeznünk valamit. Arra a kérdésre, hogy a tudományos betekintés képes-e, vagy képes lesz-e valaha az emberi élmények minden oldalát felfedni, csakis nemmel válaszolhatunk. Hadd hozzak fel egy egyszerű példát annak bizonyítására, hogy az utóbbi állítás nem mond elfent a teljesség elvének.
Egy Beethoven-szonáta olyan természeti jelenség, amely a légrezgések tanulmányozása által fizikailag elemezhető, de elemezhető vegyileg, fiziológiailag és lélektanilag is a hallgató agyában végbemenő folyamatok megfigyelésével. De még ha az említett folyamatokat összességükben tudományosan értelmezzük is, elemzésünk még mindig nem érinti azt, ami a leglényegesebb és legelemibb egy Beethoven-szonátában – a zene azonnali és közvetlen kifejezését. Hasonló módon, tudományosan is meg lehet magyarázni a naplementét vagy a csillagok ragyogását, de ezeknek a jelenségeknek, a tapasztaló egyén szempontjából tudományon kívüli vetületei is vannak.
Ugyanez az etikai kérdésekre és az egyének közti kapcsolatokra is érvényes. Nem létezhetnek tudományos szabályok a jóra vagy a rosszra, a helyesre vagy a helytelenre, s az olyan fogalmakra sem, mint az élet minősége vagy a boldogság. Ugyanakkor nagyon is lehetséges az idegi vagy pszichológiai reakciók vizsgálata, amelyek a fentebb említettek tapasztalásakor keletkeznek – habár még ez után a vizsgálat után is marad elemzés által nem érintett terület. Ugyanúgy, az emberi agresszív magatartást vagy a különböző emberi fajok intellektuális adottságait is lehet tudományosan elemezni, de az eredmények humán-társadalmi szempontból ritkán a leglényegesebbek, sőt ezeknek a kérdéseknek a megoldását még akadályozhatják is.
A pozitivista filozófus Wittgenstein a Tractatus Logicus Philosophicus című munkájában egy olyan logikai rendszert mutat be, amely lehetővé teszi a tudományos és matematikai elemzések következtetéseinek és szerkezeteinek a megértését. A könyv hetedik fejezete csupán egy mondatból áll: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” Egy más alkalommal is hasonló megjegyzést tett: „Valóban léteznek olyan dolgok, amelyeket nem lehet szóba foglalni. Ezek maguktól mutatkoznak meg.” Az ilyen dolgokat nem lehet tudományos szaknévvel – mert hiszen ezekre utal Wittgenstein a „szó”-val – meghatározni, de meg lehet jeleníteni a zenében, az irodalomban vagy a képzőművészetben. Az emberi kapcsolatok esetében különösen, egy művészeti tárgy vagy egy jól megírt regény sokszor jobban rátapint a lényegre, mint bármilyen tudományos tanulmány.
Más szóval, habár a tudomány bármilyennemű emberi tapasztalatot tanulmányozhat és magyarázhat, nem mindig világítja meg ezeknek a leglényegesebb oldalait. A tudományos megértésnek korlátai vannak: az, hogy a tudomány teljes, nem jelenti, hogy mindent átfogó is. Hadd mutassak rá egy fontos analógiára, az atomfizika területéről: Niels Bohr leírása az atom klasszikus és kvantumtulajdonságai közti komplementaritásról. A klasszikus felfogás szerint az atom egy miniatűr bolygórendszer, amelyben az elektronok pontosan meghatározott pályán keringenek az atommag körül. Ennek a helyességét nem lehet kísérletekkel megcáfolni. Az elektron pontos helyét meg lehet állapítani a legérzékenyebb eszközökkel, de maga a megfigyelés megbontja a kvantumállapotot, ami döntő hatással van az atom tulajdonságaira. A komplementaritás létezik, és ahogyan a kvantumállapot megbomlik a megfigyelésünk hatására, éppúgy bizonyos emberi élmények értelme is – különösen a művészet, az etika és az emberi kapcsolatok köréből – megváltozik a tudományos analízis során. A mitológiában nem nehéz hasonló komplementaritásra bukkanni. A germán mitológiában Wotan isten azt kéri Erdától, a föld úrnőjétől, hogy adja neki a végtelen bölcsesség kincsét. Cserében a látását kellett feláldoznia. Áldozni kell azért, hogy mindent tudjunk. Marcus Fierz svájci fizikus és filozófus szavaival, „korunk tudományos felismerései annyira megvilágították a valóság egyes oldalait, hogy a többiek még nagyobb sötétségben maradtak.”
Nagy veszély tehát, hogy amikor egyfajta gondolkodásmód nagy erővel és jó eredményekkel fejlődik, ugyanakkor a többi módok méltatlanul fejletlenek maradnak. Az emberi természetben, amely mindig a tiszta körvonalú és örökre érvényes válaszokat kutatja, létezik egy bizonyos felsőbbségre való igény, amely megakadályoz egy témához való minden egyéb megközelítési módot. Ezt tudományon kívüli területeken is tapasztaltuk már: 1054-ben, amikor a vallásosság a legerősebb volt Európában, egy bármely bolygónál fényesebb szupernóva jelent meg. Három vagy négy hónapig volt látható – és mégsem jelzi egyetlen európai krónika sem. A középkorban, a vallásos látásmód egyeduralma alatt, egy fényes csillag megjelenése teljesen lényegteien volt.
[Fontos megjegyezni a meghatározó történelmi tényt, hogy 1054-ben történt a nagy egyházszakadás, a kelet–nyugati egyházszakadás vagy nagy szkizma, amelynek következményeként kialakult a római katolikus és az ortodox (keleti) keresztény egyház. A keleti és nyugati egyházfők közötti kapcsolat már korábban is feszült volt politikai és teológiai nézeteltéréseik miatt. IX. Leó pápa és I. Mihály (Kerulláriosz) konstantinápolyi pátriárka tovább szította az indulatokat azzal, hogy támogatta a másik fél híveinek üldözését. Leó 1054-ben küldöttséget indított Konstantinápolyba, hogy Kerulláriosztól megtagadják az „ökumenikus pátriárka” címet és rávegyék őt a római pápa fennhatóságának elismerésére. Kerulláriosz ezt visszautasította, mire a követség vezetője kiközösítette Kerullárioszt, aki válaszul kiközösítette a követség minden tagját. A szerk.]
Mind a vallásos, mind a tudományos kor teremtő erőket szabadított fel, de mivel egyoldalú megközelítésmód volt mindkettő, komoly visszaéléseknek nyitott utat. Ilyennemű a középkorban a keresztesháború és a testi fájdalmakkal való teljes nemtörődömség; a mai napokban túllicitáljuk az élet minősége és a politikai határozatok szabályainak ésszerűsítését és túl sok gondot fordítunk az anyagi javak termelésére.
Úgy tűnik, lényegében érvényesül egy „a tudomány Gödel-tétele”, amely szerint a tudomány csak a nem tudományos kérdések és gondok szélesebb keretén belül létezhet. Gödel, a matematikus, bebizonyította, hogy egy axiómarendszer sohasem támaszkodhatik saját magára – ahhoz, hogy érvényességét bizonyítsa, rendszerén kívüli megállapításokat kell felhasználnia. Ugyanúgy a tudományos tevékenység is szükségszerűen az emberi tapasztalat sokkal tágasabb birodalmából nő ki. A tudománynak magának egy nem tudományos alapra is szüksége van.
Az a filozófiai meggyőződés, hogy a tudományos igazság lényeges és alapvető – ez alkotja az igazság kutatásának alapját. Véleményem szerint a tudománynak ez az emocionális árnyalata nemcsak a tudományos vállalkozásnak az elején, hanem annak egész ideje alatt és mindvégig létezik. Mindenki, aki tudományos területen működött, ismeri a felfedezés örömét, a nagy érzelmet és félelmet, amit az ember érez, ha olyan átfogó törvényt fedezett fel, amely a tudomány egész épületét egybetartja.
Meggyőződésem, hogy a tudomány valódi értéke növekedne, ha mind a tudósok, mind a tudománnyal nem foglalkozók tisztábban látnák a másfajta emberi élményeket. Ha azt a tudatot ápolnák, hogy az utóbbiak léteznek, a tudomány és technológia iránt táplált előítéletek sok teret veszítenének. Mi több, az egyéb gondolkodásmódok elismerése megakadályozná az olyan áltudományok burjánzását, mint az asztrológia vagy a parapszichológia. Az áltudományok annak a természetes következményei, hogy manapság csak a tudományos látásmódot tartjuk „komolynak”.
Hadd említsem meg végül azt a két alappillért, amelyre bármely emberi tevékenységnek támaszkodnia kell: felelősségtudat az embertársaink sorsáért, és kíváncsiság, hogy minél többet tudjunk meg a minket körülvevő természetről és arról, hogyan működik. A tudásszomj felelősségérzet nélkül embertelen, a felelősségérzet pedig tudásszomj nélkül hatástalan.
Fordította I. Kászoni Zoltán
Megjelent A Hét VI. évfolyama 38. számában, 1975. szeptember 19-én. Bevezetőt Victor Weiskopf értékes előadásához Toró Tibor professzor, A Hét állandó munkatársa írt. Bemásoljuk ide is.
Toró Tibor: Weisskopf és Powell
VICTOR WEISSKOPF neves amerikai fizikus itt közölt tudományfilozófiai előadása az Európai Fizikai Társulat bukaresti reprezentatív jellegű tudományos konferenciáján hangzott el. (Az Európai Fizikai Társulat bukaresti tudományos konferencia többi előadásainak az ismertetésére a következő számokban még visszatérünk.) Mégpedig egy esti plenáris ülésen, melyet Frank Cecil Powell angol Nobel-díjas fizikus emlékének szenteltek. Előadása bevezetőjében Victor Weisskopf megemlékezett korunk nagy fizikusáról, F. C. Powellről, a kiváló tudósról és nagyszerű emberről. Elmondta, hogy Powell tulajdonképpen korunk egyik legérdekesebb tudomány ágának, a szubnukleáris fizikának a megteremtője, ő fedezte fel 1948-ban kísérletileg a kozmikus sugárzásban a Yukawa által megálmodott pi-mezont, mely a nukleonok közötti kölcsönhatást, a magerőket közvetíti. Ezért tüntették ki fizikai Nobel-díjjal 1950-ben.
Mint közeli barátja, Weisskopf kiemelte Powellről, hogy milyen különlegesen vonzó egyéniség volt az emberekkel, barátaival való kapcsolataiban. A tudományt, a fizikát nem mesterségnek tekintette, hanem hivatásnak, szenvedélynek, életformának. A nemzetközi tudományos együttműködés, de főleg az európai fizikusok összefogásának harcosa és szervezője volt. Élete végéig a Tudósok Világszövetségének elnöki tisztjét töltötte be.
E pár sor Powell-idézés után mutassuk be röviden A Hét olvasóinak magát Victor Weisskopfot. Habár ma hivatalosan amerikai fizikusnak számít, származása és életének első fele Európához köti. Bécsben született 1908-ban, tanulmányait szülővárosában meg svájci és német egyetemeken végzi. Még a harmincas években meghívják Amerikába a híres MIT (Massachussets Institute of Technology) elméleti fizikai tanszékére. Majd Oppenheimerrel, Bethevel, Fermivel és másokkal együtt ott van ő is Los Alamosban, és részt vesz az első atombomba megteremtésében. A háború után megint elfoglalja elméleti fizikai professzori katedráját az MIT-ben, ahol megteremti az elméleti magfizika és szubnukleáris fizika egyik legerősebb iskoláját. Ebből az időből származik Elméleti magfizika című (I. Blattal közösen írt) híres könyve, melyből fizikusok generációi – e sorok írója is – tanulták és még ma is tanulják a nukleáris fizika elméleti alapjait. De közben nem tagadta meg európai mivoltát sem. Egyik kezdeményezője az európai magfizikusok és nagyenergiájú részecskefizikusok közös vállalkozásának, a genfi egyesített atommagfizikai kutatóközpontnak (CERN), melynek azután évekig a vezérigazgatója is volt.
E sorok írójának abban a különleges szerencsében volt része, hogy személyesen is megismerhette ezt a kiváló tudóst, e rendkívüli vonzó előadót, nagyszerű embert és a modern idők új humanistáját. Többször volt alkalmam előadásait hallgatni és vele beszélgetni. Ma is elevenen élnek bennem azok a gondolatok, melyeket részletesen kifejtett a neutrínókról és a kvarkokról, 1972-ben a Neutrínó–72 nemzetközi konferencia záróelőadásában. Ezzel kapcsolatban említenék meg egy személyes jellegű epizódot. Habár Weisskopf közvetlenül nem vett részt azokban a kutatásokban, melyek 1956–57-ben a gyenge kölcsönhatások paritás-sértésének hipotézisével és kísérleti felfedezésével elindították azt az érdekes eseménysorozatot a fizikában, melynek fejleményei és következményei teljesen ma sem zárultak még le – neve mégis bekerült a fizikatörténet ezzel kapcsolatos fejezetébe. Itt azokról a levelekről van szó, melyeket a neutrínóhipotézis megteremtője, Wolfgang Pauli küldött Weisskopfnak Amerikába, pontosan a paritás-sértés által keletkezett forrongás napjaiban, 1958 őszén és 1957 elején. Ezeket a leveleket idéztemén is a neutrínóról írott könyvemben, melyet az említett Neutrínó–72 konferencián Weisskopfnak is megmutattam. Ő akkor nevetve azt válaszolta, hogy még ma sem tudjuk, ezek a dolgok mire vezethetnek. Megkértem, írja be ezt a könyvem egy példányába, oda, ahol a neki címzett levelek szerepelnek. Ő ezt meg is tette és a példányt, mint a modern fizika fejlesztésének egyik bizonyítékát, ma is őrzöm.
Ebben az évben még egyszer volt alkalmam meghallgatni Weisskopf egyik nagyon érdekes előadását az Eötvös LorándFizikai Társulatban, ahol Weisskopfot tiszteletbeli taggáválasztották. Az itt elmondott székfoglaló előadásában a modern szubnukleáris fizika történetét vázolta fel – a proton és pozitron felfedezésétől – egészen az új szupernehéz részecskékig. Az itt közölt munkájában Weisskopfot új oldaláról ismerjük meg: mint sokoldalú, nagy műveltségű, a szintézis megteremtésére képes tudományfilozófust, az emberiség nagy problémáira rendkívülien érzékeny új humanista tudóst. Esszéjét magyar nyelven először közöljük A Hét hasábjain.
Ez úton is megköszönjük V. Weisskopf professzor úrnak, hogy a közléshez szíves hozzájárulását adta.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 38. számában, 1975. szeptember 19-én. A szöveg a lapban Victor Weiskopf előadásának bevezetőjeként jelent meg, lásd ott (is).
