A most kilencven éves Véső Ágoston évtizedek óta a nagybányai képzőművészeti élet emblematikus alakja, nagy öregje, a Romániai Képzőművészek Szövetsége, a Barabás Miklós Céh tagja, Munkácsy-díjas, többszörösen kitüntetett festőművész, Nagybánya díszpolgára.
Tősgyökeres nagybányai művész, itt járt iskolába, itt nőtt fel, ide tért vissza tanítani, alkotni. Olyan ember, aki tudatosan vállalja szülővárosát, valamint a képzőművészeti nagybányaiságot szavakkal, tettekkel egyaránt. Jól ismeri nemcsak a város képzőművészeti múltját, értékeit, hanem a történetét, a környezetében látható természeti és épített látnivalókat is, ahol időnként szívesen kalauzolja az érdeklődőket. A telep közelében nőtt fel, kolozsvári mesterei a főiskolán is nagyra értékelték az ott szerzett fiatalkori művészi élményeket, a 20. század húszas, harmincas éveiben még létező hangulatot.
A Kolozsvári Képzőművészeti Főiskolát 1955-ben végezte el, többek között Mohy Sándor volt a tanára. Pályájuk, művészi hitvallásuk, a hosszú életút mellett még nagyon sok mindenben hasonló. Mindketten, sokoldalú, társadalmilag is elkötelezett művészek, művészetpedagógusok. Az ötvenes években indult kommunistaellenes keresztényszocialista szervezkedés résztvevőjeként a leleplezés után a börtönt megúszta ugyan, de a rendszer ellenségévé vált, kitették a tanügyből, a Képzőművészek Szövetségéből, és egy ideig a feleségével mélyszegénységben élnek.
A romantikus utalásokkal, érzelmes visszaemlékezésekkel szemben a friss diplomás Véső egy egészen más Nagybányát, művészeti életet talál odahaza. A kis bányászvároska rövid idő alatt nagyot változott, és nem feltétlenül előnyére. Miközben zajlik az osztályharc, központi alapokból próbálják munkás-, bányászközponttá, tartományi székhellyé duzzasztani a szerény helységet. Itt is aktivisták elkötelezett csapata törekszik a kultúra, a hagyományok elmosására, a művészi hitvallás, szakmai tudás egyre kevésbé számít, mindent ellep és betakar a kommunista ideológia, amely a művészetet, kultúrát – mint köztudott – szolgaként próbálta kezelni.
Hála alapos felkészülésének, tanulmányainak Véső már elég biztos emberi, szakmai lábakon áll ahhoz, hogy ellenálljon az eltérítő műveleteknek. Még élnek, alkotnak Nagybányán akkoriban az egykori mesterek: Ziffer Sándor, Mikola András, Nagy Oszkár, Sztelek Norbert, de elszigetelten, magányosan dolgoznak, vagyis nem az iskola egykori tanárai, mesterei, az őket ihlető táj hiányzik, hanem annak elkötelezett, lelkesítő, kollektív, folyamatos megújulásra kész szellemisége.
Mohy és Véső alkotásaival kapcsolatban sűrűn emlegetik a kubizmust és ez gyakran olyan nemkívánt összemosódást, homályos képet eredményez, amelyet nem árt, sőt szükséges még a legelején tisztázni.
A kubizmus rendkívül összetett 20. század eleji művészeti irányzat, amelynek három jól elkülöníthető szakasza ismert. Az első a Cézanne-i szakasz, periódus, amely a klasszikus távlattan, perspektíva szabályainak tiszteletben tartásával a természeti formák geometrikus átfogalmazásáról, átértelmezéséről szól. Itt a naturalizmus, mint kiindulópont alapszabály.
Se Mohy, se Véső nem kívánta tartósan átlépni ezeket a határokat, hiszen abban a pillanatban szakítottak volna az általuk igen fontos, alapvető kiindulóponttal, a természetelvűséggel. Mohy csak erős túlzással sorolható a kubisták közé, ő lényegében realista festő, akit elsősorban a látvány szín- és formai átfogalmazása, leegyszerűsítése, stilizálása érdekelt. Véső túllép ezen a szakaszon, ő már felbontja, mintegy felszeleteli a képelemeket, hogy azokból egy új, másfajta, addig még nem létező, öntörvényű valóságot teremtsen. Alkotásai túlnyomó többségének semmi köze a kubizmus analitikus szakaszához, amely bevezette a több nézőpont egyidejű használatát. A következő, szintetikus szakaszt már a természeti formáktól való erőteljes eltávolodás és a mozgalmasság, ritmus jellemzi. Véső életművében találunk néhány rendhagyó kiruccanást, szabályerősítő kivételt is, ugyanúgy, ahogyan a pálya kezdeti szakaszára a realista ábrázolásmód jellemző (Cigánylány, Almafák).
Tapasztalataim szerint a geometrikus átfogalmazás sokak számára nem igazán indokolt, érthető, élvezhető megoldás, ami valahol természetes, hiszen látásunk mást sugall, a látás útján szerzett tapasztalataink máshoz szoktatnak bennünket. Ezt a tényt elfogadni kényelmes álláspont, egy szépséghibája van, az ti., hogy művészet másról, többről, izgalmasabb, öntörvényű látnivalók megismerésétől, felfedezéséről szól, mint a környezetünk kínálta valóság.
A múlt századforduló nagy újítói, az ún. izmusok kezdeményezői bár nagyra értékelték, de kicsit unalmasnak, egyhangúnak, fárasztónak ítélték az előző századok természet-, látványközpontú alkotásait. A húszas években Dali a madridi művészeti főiskolán konzervatívnak, túlhaladottnak tartotta, vehemensen kritizálta a tanárai impresszionista, posztimpresszionista látásmódját, ami miatt többször eltanácsolták, majd végleg kitiltották onnan.
Ő a saját alkotásain keresztül próbálta elmondani, hogy mit gondol a fentiekről. Nemrég láttam egy Dali-tárlatot a nagykárolyi kastélyban, ahol az egyik festményen egy ablak előtt női akt látható. Ha bizonyos távlatból erősen hunyorított szemmel nézzük az alkotást, az ablak, az akt eltűnik és Abraham Lincoln egyik közismert arcképe körvonalazódik a festményen. Egyszerű, becsapós képi játéknak tűnik, de sokkal több annál. A művész ezen az alkotásán is a megjelenítés, ábrázolás addig ismert határait, kereteit feszegeti.
Nem véletlenül említettem a fentieket, azt javaslom a jelenlévőknek, hogy próbálják az itt látható városi, természeti tájakat, arcképeket, csendéleteket erősen hunyorított szemmel nézni és abban a felismerésben lesz részük, hogy a feldarabolt, geometrikus formákra bontott tájak, épületek egy része (a Zazar-part, a Kereszthegy, a református templom, az önarckép) olyan hagyományos formákká áll össze, amelyek kiváló rajztudásról, komponáló készségről, rafinált, kifinomult harmóniákról, mesteri kiemelésekről tanúskodnak. Véső Ágoston ugyanis alapos szakmai felkészültséggel, sok évtizedes tapasztalattal, nagyszerű technikai és elméleti ismeretekkel rendelkező, folyamatosan új kifejezési lehetőségek után kutató művész, kiváló, erőteljes színvilágú kolorista, aki gyakran, előszeretettel használja az alapszíneket, azok végtelenül változatos árnyalatait.
Sokoldalú alkotó, reneszánsz egyéniség. A pályája kezdetén a szobrászat vonzotta, 1953-tól állít ki festményeket, évtizedeken keresztül, 1990-ig rajztanárként dolgozott, de foglalkoztatták a művészet-pedagógia elméleti, aktuális kérdései is. Rendszeresen fotózik, a felvételeiből több tárlatot rendezett idehaza és külföldön egyaránt. A Balla Józsefről szóló kismonográfia képanyagát is ő készítette, ebben az időszakban tudtam meg kicsit többet a tevékenységéről. Természetesen vannak tájképei, portréi, műemlékekről készült felvételei is. Később találkoztunk Kolozsváron, a Barabás Miklós Céh újraindításánál. Amikor felmértem az egyházmegye művészeti értékeit, újra felbukkant a neve, hiszen a Szentháromság templom keresztútjának egyik elveszett képét ő festette meg. Ekkor találkoztunk, meghívott a műtermébe, ahol közelebbről megismerkedhettem alkotásaival.
Fontos számára a város képzőművészeti hagyományainak az őrzése, gazdagítása, az 1996-ban a Királyhágómelléki Református Egyházkerület szervezésében megalakított, száz év után újraalapított Nagybányai Festőtelep művészeti vezetője, amely a közös kulturális közkincs korszerű formában való továbbadására törekszik. Ez bizony nem könnyű, nem egyszerű feladat a 21. században, minden azon múlik, hogy mennyit sikerül abból a szellemiségből, lendületből, természet imádatból átmenteni egy olyan korban, amelyben a művészetben már egészen más tendenciák, irányelvek, értékrendek érvényesülnek. Ennek a szellemiségnek a továbbadására jó példa Véső Ágoston életműve, amelyben az immár közismert nagybányai motívumok, helyszínek az eredetitől eltérő, korszerűbb formában jelennek meg.
Ha körbenézünk a tárlaton, egy egységes, hiteles, következetes életmű válogatott alkotásait láthatjuk, egy olyan minőségű, színvonalas anyagot, amelynek közeli megismeréséért érdemes ide többször is visszatérni.
Véső Ágoston több, mint 20 egyéni tárlatot rendezett, hét kiállítást a fotóiból, számtalan közös tárlaton szerepelt a munkáival, több rangos kitüntetés tulajdonosa. Kilencven év nagy idő! Mohy Sándor, Véső egykori mestere pár hónap híján megélte a százat. Tiszta szívből kívánom, hogy ebben is kövesd a példáját, ehhez kívánok jó egészséget, örömöket, kitartást és sok sikert.
