Ahányszor elhangzik ez a varázsige, a „szakértők” a fejükhöz kapnak: hogyan képzeli ezt bárki is?! Majd a pártok – akik bekerültek a Parlamentbe – megmondják, hogy kit javasolnak és milyen posztra, mégpedig annak arányában, függvényében, hogy milyen fajsúlyossá váltak a választás során. Így megy ez a demokráciában.
Nos, így is mehet, de ha egy picit is belegondolunk, a szakértői kormány mindössze a mutyizás (pozíciókkal való sakkozás) örömét veszi el a pártoktól, érdemi lehetőséget nem, sőt: a lehető legnagyobb mértékben lehetővé tesz azt, hogy a pártok (illetve azok választást nyert képviselői) azt tegyék, ami a dolguk, mégpedig szerepüket, súlyukat (és így a választói akaratot) is érvényre juttatva. Ezt a dolgukat értelemszerűen a Parlamentben kell érvényesíteni, törvényeket kell alkotniuk, irányokat kell kijelölniük, célokat kell meghatározniuk. Aki úgy gondolja, hogy emellett az is a dolguk, hogy megmondják, ki legyen az egészségügyi miniszter, vagy ki kapja a gazdasági tárcát, az téved…
Politikai kormány esetében való igaz: a pártok embereket (többnyire megbízhatónak tűnő politikusokat) ültetnek a pozíciókba. Ettől hangyányit eltér a dolog, ha a pártok szakértői kormány mellett döntenek: ez esetben az általuk elfogadott (és megbízott) miniszterelnökre bízzák azt, hogy – egy általa összeállított csapat segítségével – érje el azokat a célokat, amiket ők jelölnek ki. Vagyis szó sincs arról, hogy ebben az esetben a pártok nem szólhatnak bele a kormány működésébe, az ő kezükben van az ország jövője, ők azok, akik – a Parlamentben – szőnyeg szélére állíthatják a kormányfőt, ha nem az elvárásaik szerint haladnak a dolgok. Nagyjából úgy, mint egy részvénytársaságban a részvényesek, akik – szavazataik súlyát is figyelembe véve – megmondják az ügyvezetőnek (itt: a kormányfőnek), hogy milyen célok megvalósítását várják el tőle. A többi ezek után már az operatív irányítók feladata, beleértve a HR-munkát is, vagyis azt, hogy az iránymutatásban meghatározott egészségügyi reformokat, közigazgatási átalakítást, gazdasági célokat, oktatást, külpolitikát, nyugdíjrendszert stb. milyen szakemberekkel, milyen szakértői kormánnyal tudja megvalósítani.
Nekem ez azért tetszik nagyon, mert itt kezdődik azon korábbi rendszerek lebontása, amikor a pártok pozíciókkal (miniszterek, államtitkárok, nagykövetek, felügyelő bizottsági tagságok stb.) hálálják meg a párthűséget vagy éppen a választások során nyújtott támogatást, kampánymunkát. Hogy miért kell ezt a rendszert lebontani? Gondoljatok bele: ha a pártok rendelik az embereket a pozíciókhoz, akkor amint megkezdődik az osztozkodás („tiéd a külügy, övé a honvédelem, enyém a gazdaság”), akkor az máris maga a korrupció: hisz nem a legjobb, hanem a leghűségesebb, legmegbízhatóbb pártcsinovnyik kerül a pozíciókba. (És akkor még nem beszéltünk azokról az elvárásokról – „majd egyszer kérünk magától valamit” -, ami a kinevezéshez társul.) Egy szakértői kormány tehát nem csak azért jobb a jelenleginél, mert (1.) hozzáértők felelnek az egyes területekért, hanem azért is, mert (2.) nem indul el a rendszer újra a korrupció felé, (3.) plusz megvalósulhat a számonkérés is, a pártok (a Parlament) folyamatosan ellenőrzi, hogy a kormány abban a szellemben kormányoz-e, ahogy azt a törvényalkotók elvárják.
Ezen harmadik előny maga a hatalommegosztás a Parlament és a Kormány között, csak így valósul meg, hogy a Parlementnek legyen Kormánya, és nem a Kormánynak Parlamentje.
Higgyétek el: ez nem rossz! Sőt. Ha nem így alakul, akkor félő, hogy semmit nem sikerül lebontani mindabból, amiből előbb-utóbb nekünk – a választóknak – elegünk lesz, amitől újra meg újra kiábrándulunk a politikából… A szakértői kormánytól csak az a párt fél, amely korábbi ígéreteinek foglya, túl sok adósságot halmozott föl, túl sok embernek van lekötelezve. Nekünk, választóknak, csak az lehet az érdekünk, hogy a pártok induljanak el az átlátható, beszámoltatható szakértői kormányzás felé, ez hozza ki a legtöbbet kicsiny részvénytársaságunkból, Magyarországból.
Forrás: Újnépszabadság