Mesterségesnek, túlméretezettnek éreztem a kastélyt a hatalmas parkkal, szökőkutakkal, élősövény labirintusokkal együtt, ott minden meghaladta azokat az arányokat, amelyek között a magamfajta ember még otthonosan, kényelmesen mozog. Emiatt jobbára idegenkedve bámultam a termek tucatjait is: túltelítettnek, unalmasnak éreztem az elém táruló agyondíszített, gyakran ismétlődő látványt.
Tudom, botrányos kijelentés ez egy olyan épületegyüttesről, amely századokon keresztül vágyálom, példakép volt Európa kisebb-nagyobb uralkodóházai számára. Ahhoz sem fér kétség, hogy Charles Le Brun és Le Nôtre építészek a kor legjobbjai voltak Franciaországban, festészeti, gobelin készítői, kézműves, aranyozó műhelyeik pedig megkérdőjelezhetetlen minőségű alkotásokat, utánozhatatlan iparművészeti remekeket produkáltak.
Az épület a 17. században készült több szakaszban, és a kor egyik legnagyobb építkezési, művészeti vállalkozása volt. 1682-ben XIV. Lajos hivatalosan is Versailles-t tette meg a francia királyság központjának, bár a munkálatok ekkor még javában zajlanak. A király Le Nôtre építészt bízta meg a park terveinek az elkészítésével úgy, hogy minden apró részlethez pontos utasításokat adott.
Áthaladok a több mint 70 méter hosszú Tükörgaléria – ez egy egész palota vagy cirkáló esetében is figyelemre méltó méret – hatalmas kristály csillárjai alatt, az aranyozott cirádák, ajtók, festmények, gobelinek tucatjai között, de tulajdonképpen csak Rigaud közismert portréjánál – XIV. Lajos királyi palástban– döbbenek rá, hogy miről is szól ez az egész.
Nézem a selyembe, bársonyba bugyolált, uralkodói jelképekkel felcicomázott parókás, puhány alakot, aki a kivillanó selyemharisnyás, magasított piros sarkú topánkában bujtatott lábaival inkább kiöregedett örömlányra, mint a kor egyik leghatalmasabb uralkodójára emlékeztet. Arca a festményen zsíros, élveteg, tekintete fölényes, megvető, le felé néz, vagyis lenéz. Nincs itt semmi túlzás, minden valószínűség szerint pont olyan, mint amilyen a valóságban volt.
Minél tovább figyelem, annál világosabbá válik számomra, hogy itt minden részlet ugyanannak az embernek az ízlését, világképét tükrözi, aki mellesleg a nagydolgát bársonnyal fedett üreges, porcelán bilivel kiegészített karosszékben, kihallgatás közben végezte el, lényegében ugyanezt a környezetével szembeni megvető magatartásmódot tükrözi itt minden: csillár, terem, szobor, park, szökőkút.
Találkozhatunk a kastélyban jól ismert képek másolatával, ide került Napoleon császárrá való koronázásának a hatalmas, sokalakos képe (J.L. David), vagy Richelieu arcképe (Philippe de Champaigne) is, a parkban antik szobrok kópiái (Laokoon szoborcsoport, Artemisz istennő stb.), a szökőkutak szobordíszeiről ismert mitológiai alakok tűnnek fel. Mindezek nem feledtetik a lényeget, ami minden esetben az összkép. Ennek kvinteszenciája a napkirály arcképén keresendő, pontosabban valahol a lebiggyesztett szájsarka körül bujkál.
A fenti soraimmal természetesen nem azt állítom, hogy Versaillest nem érdemes meglátogatni, csupán jelezni szeretném, hogy meg kell tanulnunk mindent a saját szemünkkel látni. Akinek a műalkotásokkal való találkozásaiból csak tanult, tallózott közhelyek maradnak, az lényegében semmit sem látott, hanem a mások gyakran vitatható véleményeit szajkózza.
Képek jegyzéke
- Tábla a kastély felé vezető úton
- Az épület egyik jellemző részlete
- Tükörterem
- A kastély parkja (részlet)
- Az egyik szökőkút szoborcsoportja
- Rigaud: XIV. Lajos koronázási palástban, 1701
