Mozart zenéje a legnehezebb. Belátom, hogy ez első látásra vakmerő, sőt extravagáns gondolatnak tűnik. Különösen akkor, ha tudjuk (megbízható forrásból hallottam), hogy egy, az európai kultúrától teljesen elszigetelt néger törzset hanglemezen megszólaltatott sokféle zene közül éppen és kizárólag a mi „rokokó-csipkés, könnyes mosolyú“ Mozartunk muzsikája ragadtatta el. Állításomnak látszólag az is ellentmond, hogy Mozart egyike a leghíresebb zeneszerzőknek. De ne felejtsük el: elsősorban a neve népszerű.
Műveletlen ember számára Mozart zenéje egyszerűen – szép. Félművelt ember számára – unalmas. Túl egyszerű és „egyforma“ zene. És ha a mozarti stílus aránylag korlátozott kifejezőeszköz-tárára gondolok, mindez teljesen érthető. Hiszen sok zeneileg képzett ember számára sem egyéb ez a zene, mint skálák és hármashangzatok fülbemászó kombinációja.
S a rokokó-csipkék? Nem mintha Mozart lényegének tekinteném, de hadd idézzem a másik végletet: „Láttam, amint négy fickót felakasztottak a dómtéren. Úgy akasztottak itt, mint Lyonban.“ A tizenöt éves Mozart sorai ezek, a minden ízében a maga korában élő Mozartéi, akinek lám, objektív akasztófa-kultúrája is van.
Az őszinte zenebarát őszintén szereti Mozartot. Ám kellőképpen beavatott „fül“ hiányában szeretete bizony csak platonikus. Hallja a dallamokat, szépnek, sőt árnyaltan szépnek hallja őket, vidám, ünnepélyes, fájdalmas hangzásokat különböztet meg. Pedig Mozartnál, például a humorában a kiművelt hallás a gúnyt, a szarkazmust, a korántsem finomkodó, szókimondó viccet, sőt – tisztesség ne essék szólván még a szemtelenséget is felfedezheti. Tragikumában viszont a csendes nosztalgiától a legdurvábban szívettépő fájdalomig tud fokozni. Persze, ami a legborzasztóbb, az éppen a pólusok keveréke – ez az, amit a konvenció egyszerűen „könnyes mosolyként“ könyvel el.
Mozart félreértett egyszerűsége az, ami elvonja a figyelmet a formálás művészéről. Bécsi klasszicizmus? Köztudottan az egyensúly világa. Az összes kifejezőeszközök glédában állanak: a ritmikai kulmináció egybeesik a dallamival, a harmóniai feszültség csúcspontja a metodikai klimaxszal; állítólag minden szimmetrikus. A meglepetésekhez szokott hallás, amely a romantika végleteire vágyik, Mozart formaművészetével szemben olyan érzéketlen, akár egy forró levessel elégetett nyelv.
Nézett már rám megrovóan a szomszéd széken ülő becsületes koncertlátogató, amikor elnevettem magam egy váratlan Mozart-tréfán (szentségtörés!), és bizonyára tudnék példát hozni a másik végletből is, ha a szomorúság a látványos érzelmek sorába tartoznék.
Az igazi zeneértő Mozartot hallgatva érzi magát a leginkább magára hagyatottnak.
Megjelent A Hét I. évfolyama 6. számában, 1970. november 27-én.