Különös művészet a bábszínház és – felnőtt létemre – nagyon szeretem. Vonzalmamat igazolhatnám „az élettelen tárgy meg- elevenedésének a csodájával“, hivatkozhatnék a műfaj példátlanul gazdag eszköztárára, mely egy ugyanannyira sokrétű eszmeiség szolgálatában állhat — hiszen mindez igaz is. Ám úgy érzem épp a bábszínházzal szemben árulás, de legalábbis megengedhetetlen nagyképűség lenne részemről ha csak ezekre hivatkoznék. Mert elsősorban egészen másról van szó, arról, hogy a bábszínházban végre szabad játszani! Akár vérre menően komoly a játék, akár afféle „olcsó“ komédia zajlik – szabad a vásár.
Ez lenne „általános emberi“ szempontom. S mint zenész?
Ilyen szempontból is szerencsés ez a műfaj-szimpátiám. Mert a nagyszínpadon a rendszerint mindent háttérbe szorító szóval szemben a bábok világában a szavakat háttérbe szorító minden érvényesül: színek, formák, mozdulatok – és a zene, mely „kísérő“ létére mégsem kísér. A bábművészet nélkülözhetetlen partnere, mely megszabja a cselekmény időtartamát, a mozgás jellegét, mely nem „aláfest“, hanem a főszereplő paprikajancsi egyenrangú játszótársa.
És – hogy engedjem magamból a pedagógus-zenészt is előbújni – a bábzene mindezek révén és ezeken túl egyedülálló nevelőeszköz, annak ellenére, hogy rendszerint a bábszínház nagy élményére koncentráló gyermekpublikum a zenére külön oda se figyel.
Egyedülálló nevelőeszközről beszélek, de nyugodt lelkiismerettel fűzöm hozzá: „lehetne“. Mert bizony mind hazai bábszínpadokon, mind külföldi együttesek előadásain hemzsegnek a gyarló marsokra menetelő mókuskák, epekedő tangókra lejtő nyuszik és valcerező elefántok – nem a komikum kedvéért, hanem a szent zenei műveletlenség és a tudatlanságból fakadó lelkiismeretlenség jegyében.
Elcsépelt s ezért csupán a demagógia szintjén érvényesülő igazság, hogy nem mindegy, milyen szellemi táplálékon neveljük fel a gyermekeket. De milyen jogon várjuk el a műveletlen felnőttől, hogy műveljen? A „műveletlen“ jelző – ami a bábszínházi művész-személyzet zenekultúráját illeti – igazán nem túlzás! S akinek az esetében túlzás, az ne vegye magára. Becsületszavamra
Vermesy Péter: Kísérőzene: bábzene
Különös művészet a bábszínház és – felnőtt létemre – nagyon szeretem. Vonzalmamat igazolhatnám „az élettelen tárgy meg- elevenedésének a csodájával“, hivatkozhatnék a műfaj példátlanul gazdag eszköztárára, mely egy ugyanannyira sokrétű eszmeiség szolgálatában állhat — hiszen mindez igaz is. Ám úgy érzem épp a bábszínházzal szemben árulás, de legalábbis megengedhetetlen nagyképűség lenne részemről ha csak ezekre hivatkoznék. Mert elsősorban egészen másról van szó, arról, hogy a bábszínházban végre szabad játszani! Akár vérre menően komoly a játék, akár afféle „olcsó“ komédia zajlik – szabad a vásár.
Ez lenne „általános emberi“ szempontom. S mint zenész?
Ilyen szempontból is szerencsés ez a műfaj-szimpátiám. Mert a nagyszínpadon a rendszerint mindent háttérbe szorító szóval szemben a bábok világában a szavakat háttérbe szorító minden érvényesül: színek, formák, mozdulatok – és a zene, mely „kísérő“ létére mégsem kísér. A bábművészet nélkülözhetetlen partnere, mely megszabja a cselekmény időtartamát, a mozgás jellegét, mely nem „aláfest“, hanem a főszereplő paprikajancsi egyenrangú játszótársa.
És – hogy engedjem magamból a pedagógus-zenészt is előbújni – a bábzene mindezek révén és ezeken túl egyedülálló nevelőeszköz, annak ellenére, hogy rendszerint a bábszínház nagy élményére koncentráló gyermekpublikum a zenére külön oda se figyel.
Egyedülálló nevelőeszközről beszélek, de nyugodt lelkiismerettel fűzöm hozzá: „lehetne“. Mert bizony mind hazai bábszínpadokon, mind külföldi együttesek előadásain hemzsegnek a gyarló marsokra menetelő mókuskák, epekedő tangókra lejtő nyuszik és valcerező elefántok – nem a komikum kedvéért, hanem a szent zenei műveletlenség és a tudatlanságból fakadó lelkiismeretlenség jegyében.
Elcsépelt s ezért csupán a demagógia szintjén érvényesülő igazság, hogy nem mindegy, milyen szellemi táplálékon neveljük fel a gyermekeket. De milyen jogon várjuk el a műveletlen felnőttől, hogy műveljen? A „műveletlen“ jelző – ami a bábszínházi művész-személyzet zenekultúráját illeti – igazán nem túlzás! S akinek az esetében túlzás, az ne vegye magára. Becsületszavamra találkoztam (helyesebben: vesztem már össze) olyan rendezővel, aki állította, hogy Mozart műveit kilencven százalékban (!) ismeri, és az egész egy fabatkát sem ér. Ezzel szemben hihetetlen érzékenységgel és műgonddal irtotta ki egy bábzenémből a nagydobot, nehogy szegény gyermekek megijedjenek.
Titokban reménykedem, hogy eljön az idő, amikor az ilyesmit büntetni fogják…
Megjelent A Hét II. évfolyama 6. számában, 1971. február 5-én.