Ha Beethovenről őszintén akarok beszélni, két indiszkréciót is el kell követnem. Az első csak a nagyközönség előtt az. Céhbelieknek afféle „családi” titok: hogy Beethovennek aránylag sok rossz műve van. A másik – és ha lehetne papíron suttogni, akkor most azt tenném –, hogy bőven van olyan Beethoven-mű vagy részlet, ami nekem nem tetszik. Ahogy most látom a dolgot: még nem tetszik. Mert előfordult az is, hogy zenéjéből valami már nem tetszett. (Belátom, ez alkalommal nekem kell vállalnom a rossz közönség szerepét…)
Alig hiszem, hogy lenne olyan zenész vagy zenebarát, aki ne Beethovennel kezdte volna. Rendszerint megtetszik valamelyik a „nagy” szimfóniák közül – többnyire az Ötödik, és többnyire kamaszkorban. Kamaszkoron nem feltétlenül életkort értek, szellemi pubertást is. S hogy ez mennyire így van, bizonyítékul mázsaszám hozhatnék fel Beethovenről szóló könyvet, filmet egyaránt. (Lám csak, ezek szerzői is joggal szerepelhetnek a rossz Beethoven-közönség kategóriában: bővül a kör…)
A következő lépés: a nagy vonzalom elkoptatja mindazt, ami könnyen kopik. Kopnak a grandiózus finálék, kopnak a Leonóra-fanfárok és kopnak a gyászindulók. Maguktól? Vagy a másfél évszázada Beethovenből élő kommersz-zene koptatja őket, amelybe lépten-nyomon beleütközünk: az indulók, szignálok, rádiójelzések – és meddig követhetnénk ezeket a nyomokat! … Gondolom, ezzel már meg is feleltem saját dilemmámra, hogy vajon Beethovennek, aki hihetetlen műgonddal hetekig, hónapokig csiszolt egy-egy témát, voltak-e banális gondolatai, vagy a „zene” gazdálkodott-e rosszul Beethovennel.
Annyi bizonyos, hogy ezt a kiábrándulást minden esetben egy belső Beethoven-reneszánsz követi: felfedezzük őt, mint forma-művészt. Azt, akinek kezében a zenei anyag valóban csak anyag, időnként szimbólum-hordozó elem – vagy egyszerűen ürügy a tökéletes forma felépítésére.
És itt vissza kell térnem a rossz Beethoven-művek kérdéséhez, ugyanis ezek többségükben éppen formailag félresikerült művek. Hogy is van ez?
A zenei formálás zsenije önmagával szembeni elégedetlenségében háromszor ír meg egy operanyitányt? Ha emiatt újra csalódik (azaz ismét rossz közönséggé minősül) a Beethoven-rajongó, Beethoven akkor sem ereszti. A hallgató kezdi elölről, de egyre igazibb Beethovent ismer meg.
Sajnos nem csak a „banális” Beethovent koptatták, de az őt illető jelzőket is. És csak kopott jelzőt találok a megsejtett, de igazán még mindig nem ismert beethoveni lényegre: isteni. Minden „félresikerült” beethoveni gesztus egyszerű nyelvbicsaklás: az Isten szólal meg az emberek nyelvén – és nem mindig sikerül…
Beethoven rossz közönsége vagyunk mindannyian.
Megjelent A hét I. évfolyama 8. számában, 1970. december 11-én.