Alacsonyabb műveltségi fokon egy regény vagy novella rendszerint azért tetszik, mert maga a története vonzó: idillikus, izgalmas, megrendítő… A voltaképpeni irodalmi érték – mely a cselekményességen kívül a nyelvezet szépségétől a filozófiai töltetig sok mindentől függ – ezen az alacsonyabb műveltségi szinten ritkán hat tudatosan. Így van ez festménnyel, szoborral, filmmel egyaránt: az átlagközönség kézzelfogható sztorit vár, amelybe belefogózva azután esetleg megsejtheti az azon túli lényeget.
Nem csoda, hogy sokan a zenétől is ezt várják. Látszólag, bizonyos műfajok esetében nem is véletlenül – gondoljunk a szöveges zenékre, a programatikus irányzatokra, a szöveget vagy cselekményt aláfestő zene-díszletre. Csakhogy az igazi muzsikus még az asszociációra apelláló programzene esetében is magát a zenét hallja. A laikus az, aki örül, hogy végre hozzájutott a várva várt „tartalomhoz“, tudja, hogy mire kell vagy mire szabad gondolnia: dühöng a vihar, kardok csattognak, lovak dübörögnek, a csínytevő Till Eulenspiegel összetöri a kofák fazekait… Szöveges műfajok esetében pedig a „félreérthetetlen“ szavak kapcsolják a hangokat örömhöz, bánathoz, diadalhoz vagy szerelemhez.
Nyilvánvaló, hogy a zenei műveltségnek ez a szintje fontos lépcső lehet az igazi műélvezet felé. Csak egy lényeges dologról ne feledkezzék meg a hallgató; hogy itt is a zene a lényeg!
Sok esetben az indokolt asszociáció helyét valami egészen más, valami sokkal rosszabb foglalja el: az indokolatlan beleérzés. Elburjánzásához egyfajta kétes értékű szakirodalom is hozzájárult, mely mindenáron történetet próbált az önmagukban szép hangokba gyömöszölni; „tartalmat“, „mondanivalót“. Mintha legalábbis a sztori lenne a zene mondanivalója! Hogy mi mindent magyaráztak bele az utóbbi százötven évben a zeneírók például Beethoven opuszaiba!
Egyszóval: a zenére vonatkozó, helyes „mi szól?“ és „hogyan szól?“ helyett nagyon gyakran a helytelen „miről szól?“-ba ütközünk.
Nem hiszem, hogy valaha is el tudnám felejteni az alábbi esetet.
A kolozsvári filharmónia hangversenyén egy fiatal, élvonalbeli hazai szerző műve hangzott el. Merész hangzású mű, szokatlan disszonanciákban, új effektusokban gazdag zene – és szinte példátlanul szuggesztív. Sok akkori növendékünk is ott volt az előadáson és bizony kellemetlen volt látnom, ahogy zenész létükre kuncogva értetlenkedtek. Pár nap múlva konzultáció ürügyén feltettem nekik a mű magnetofon-felvételét: hadd lássuk, „mi szól?“, „hogyan szól?“ és „ha szép, miért szép?“ Ami az egész esetben feledhetetlen: egy szőke, Loreley-fürtös, zenei „érzékenységére“ büszke kislány dicséretet remélve „megmagyarázta“:
– Naplemente az őszi erdő felett.
Megjelent A Hét II. évfolyama 4. számában, 2021. január 22-én.