Veress Zoltán: Üvöltés a gépek zajában (Itthon a Földön)
Némi késedelemmel jutott el hozzám a tudós kiáltása; a tudósé, aki a nyáron cikket közölt egy hazai folyóiratban a zajártalomról. Persze, a tudós szintén némi késedelemmel reagált az idegrendszerünket őrlő zaj-malomkövek tébolyult forgására. Nincs mit egymás szemére hánynunk; én megkésve hallottam a tudós kiáltását, a tudós megkésve kiáltott csendért, a tudósok mindenhol megkésve kiáltottak – és mi mindnyájan, zajtűrő testvéreim, az eltompult érzékenységben, megkésve ismertük fel, hogy veszélyben van idegrendszerünk végvára, a dobhártyánk.
Szerencse, hogy legalább megkésve felismertük. Eleinte – több mint egy évszázaddal előbbtől úgyszólván napjainkig – mindenkit, aki az emberiség, sőt az emberiesség győzelmét látta a technika fejlődésében, ujjongással töltött el a gépek dübörgése, hajókürtök búgása, mozdonyok sípolása, villamosok csörömpölése, motorok pufogása, gőzkalapácsok suhogásának zaja, az egész fergeteges „acélzörej”. melynek kíséretével századunk berobogott a történelem arénájába; alig most kapunk észbe, hogy ha ez így megy tovább, megsüketülünk a lármától. Környezetünk vegyi szennyezettsége után a gépi zaj lett kettes számú közellenségünk. Nem képletesen beszélek, s nem a csend televényén jobban tenyésző lelki vagy szellemi értékek védelme érdekében, itt most csupán a tudós fizikai fenyegetettségünket jelző kiáltását visszhangzom; a zaj, a hasznos gépek haszontalan mellékterméke – kiált a maga tudósi modorában a kitűnő szakember – elrontja fülünket, megfekszi kedélyünket, megtépázza idegeinket, nem enged álmunk pihentető mélyébe elmerülni, behatol a testünkbe és belemar gyanútlan szerveinkbe; rosszabb, mint a betegség. Rosszabb, mert alattomos, mert elhiteti magáról, hogy meg lehet szokni.
Fölösleges a szakember festette egzakt kórképet humán szempontú adalékokkal megfejelni, anélkül is elég riasztó; de mit is bánjuk, hogyha a múzsák hangja elvesz az „acéli zörej“ tombolásában, amikor fáj a fejünk, s nem tudunk lantpengetésükre figyelni? Figyeljünk inkább egy pillanatig még a tudósra, s nézzük meg, mint bukkan fel mérhetetlen jószándékának áttetsző habjaiból a gépvilág fantomja, amelynek ma a Földön, s különösen a mi társadalmunkban, nincs másutt helye, csak fantasztikus parabolákban, s ott is csak azért, hogy még rémkép-állapotában iszonyodjunk el tőle, mielőtt valósággal megjelenhetne köztünk.
Egy véletlenül használt műszóból kel ki a fantom, nyilván a tudós szándéka ellenére, ő csendért kiált, azaz inkább hatékony védelemért a zajtól, mert tudja, hogy a gépekre annyira szükségünk van, mint a császárkor Rómájának a rabszolgák hadára; tudja, hogy gépek nélkül egész mai világunk azonnal összedőlne, s minket a romok alá temetne, meghagyva néhány túlélőt egy új kor ősemberének, hogy m indjárt új gépeket kezdjen csinálni; tudja, hogy a gépekről nem mondhatunk le a csend kedvéért, mert az a halál csendje volna számunkra, tehát zajvédelemért kiált – ostobán képzett műszó, de megragadt a szaknyelvben – elsősorban azok részére, akik a zajos gépek kiszolgálói. Igen, szó szerint így mondja, hogy „kiszolgálói”. S akkor az ember, zajtűrő testvéreim, a modem világ géprobajára már eltompult érzékenységében, az ember hiába tudja, hogy jámbor tudósa csupán egy műszót használt, mely megragadt a szaknyelvben, feltámad benne eltompulhatatlan érzékenysége emberi mivoltára, megalázhatatlan méltóságára, és üvöltve tiltakozik. Felháborodásában üvölt, hogy egy ostoba műszó, s egy gyalázatos szemlélet, amely a műszót szülte, megfordítja ember és gép viszonyát, holott az ember éppen azért eszkábált gépet, hogy őneki se lélekkel áldott lények legyenek a kiszolgálói; és üvölt félelmében, hogy a vigyázatlanság, a pillanatra kihagyó gondolkodás, a fogalmazás gépiessége teremtette lehetőségben elébe ködlik a gépvilág fantomja; s már látja magát, amint a kísértet galléron fogja, odaállítja egy eszterga mellé és átváltoztatja mozgékony alkatrésszé, hogy ama gépi Moloch ne maga futkosson nyersanyagért, ha kedve szottyan egy anyacsavart esztergályozni.
Nem a tudóst akarom pirongatni, némi késedelemmel; a tudóssal egyébként egyetértek – hangfogót kell tenni mind elviselhetetlenebből üvöltő gépeinkre. De mikor felmered előttünk a gépvilig fantomja, nekünk kell üvöltenünk, lehetőleg úgy. hogy emberi hangunk harsogja túl a gépek fém-hangon csörömpölő csinnadrattáját.
Megjelent A Hét I. évfolyama 6. számában, 1970. november 27-én.
