Legutóbb azt vettük szemügyre, milyen fáradhatatlan kutatószenvedéllyel kereste a választ Jókai 1848–49 kérdéseire (mind a következmények konkrét, mind maga az esemény történelmi megítélhetése céljával), s nagyjából azt is láttuk, milyen konklúziókra jutott. Ehhez még csak annyit kell hozzáfűznöm, hogy Jókainak a tárgy művészi megismerése révén nyert helyes konklúzióit az irodalomtörténet legelőbb két ízben félreértette: egyszer még a felszabadulás előtt, mikor a „bölcs békülékenység” hirdetőjét méltatta, s egyszer később, amikor ugyanezt bírálta Jókai személyében – leggyakrabban s leghevesebben Az új földesúr alapján.

Jókai, miközben egy sereg regényt írt róla, már kezdettől bukásra ítélt, de elkerülhetetlen vállalkozásnak ismerte meg a magyar szabadságharcot, melynek a következő évek és évtizedek számára a sok-sok kár (a vérveszteség, a gazdasági élet súlyos visszaesése, a kegyetlen politikai retorziók stb.) mellett akkor lehet lényeges haszna, ha feledhetetlen emlék lesz, ha szent ügy lesz, amely további – ám most már higgadt, okos – cselekvésre sarkalljon erkölcsi példájával és gyakorlati tanulságával. Erkölcsi eszményt építeni 1848–49 hősiességéből, s ugyanakkor józanul kimutatni egykori „hűbelebalázsságát”: íme, milyen lehetetlennek tűnő feladatot vállalt Jókai, és íme például A kőszívű ember fiai, az Enyém, tied, övé, A mi lengyelünk annak a bizonyságára, milyen jól megoldotta. Miért jött hát zavarba mégis e kettős ábrázolás nem túl bonyolult dialektikájától az irodalomtörténet (a romantika– realizmus kettősség oldaláról ugyancsak jól megközelíthető probléma), illetve miért egyszerűsítette Jókait, hogy úgy tehessen, mintha nem jött volna zavarba? Feleljen a kérdésre, aki nálam jártasabb az irodalomtörténet alkotóműhelyében; én egy alkotó ember, egy író műhelyébe vezetem az olvasót, s csak arra hívom fel a figyelmet, hogy Jókai itt vázolt konklúzióit sok tekintetben a modern, nyitottan gondolkodó marxista történészek megállapításai is igazolták.

Finom és jó műszernek kell hát lennie a művészi megismerésnek, ha ilyen – más eszközökkel csak később elérhető – eredményekhez juttat. Legutóbb arról volt szó, hogy működésének jobb megérthetése végett megnézünk még egy tárgykört, melyben írónk pontosabb tájékozódására szolgált (s az olvasók tájékozódására, hiszen a megismerés és a megismertetés a művészetben majdnem egy aktus); lássuk tehát például az úgynevezett „orosz téma” néhány jelentkezését a roppant életműben, mint annak bizonyságát, hogy Jókai tudatosan és következetesen használta az említett műszert.

Illendő megmondanom, hogy annak az észrevétele, miszerint Jókait évtizedekig mélyen foglalkoztatta az „orosz téma”, nem tőlem származik, hanem egyes művei kritikai kiadásának sajtó alá rendezőitől. Ezek a felkészült filológusok figyelmeztetnek arra, hogy a magyarországi köztudat szinte csak a múlt század elején döbbent rá az orosz birodalom létezésére (ellentétben például a román köztudattal, melynek a szomszédi kapcsolatok révén sokkal tisztább képe volt róla).

Mi történt, mi történik s mi fog történni néhány tucat mérfölddel keletebbre a végeláthatatlan eurázsiai síkságon, és mi lesz mindennek a következménye? – ez volt Jókai kora és társadalma előtt az egyik legégetőbb történelmi-politikai kérdés; és mi sem természetesebb a megismerés művészi hivatását oly készségesen vállaló Jókai Mór részéről, mint hogy egész felderítőrajokat (előbb csak elbeszéléseket, majd regényeket, amolyan sajátos Jókai-műfajúakat) bocsásson útjukra a kérdés megválaszolására.

Lehetetlen áttekinteni e cikk keretében a téma valamennyi felbukkanását Jókai műveiben; csupán a megismerés folyamatának főbb állomásainál, fordulópontjainái fogunk időzni. Először a szabadságharcból ihletődött elbeszéléscsokorban, a Forradalmi és csataképekben állnak elénk orosz alakok; itt bukkan fel a téma, egyelőre mint jelzés, írói reagálás az első kontaktusra (ugyanilyen összefüggésben találkozunk vele később A kőszívű ember fiai-ban és egyéb, a szabadságharcról szóló művekben); majd következik egy kissé ködös fogalom, az „orosz lélek” meghatározására tett kísérlet más elbeszélésekben, s egy reálisabb eredményt ígérő próbálkozás: „rajzok” az oroszországi állapotokról. melyek a Görögtűz-ben teljesednek ki (a Görögtűz két kisregénye a cári hatalom imperialista törekvését, e mozgás belső sajátosságait vizsgálja). Mindebből írónk arra a következtetésre jut, hogy a jövő században – azaz a mienkben – Oroszország egyfelől modern nagyhatalom lesz, másfelől köztársaság, mert szükségszerű, hogy kegyetlenül elnyomott népe megdöntse a cárizmust. Íme a megismerés ragyogó, a jövő valósága által nem egy vonatkozásban igazolt eredménye, amelyet Jókai A jövő század regényé-ben osztott meg olvasótáborával, s amelynek csak az a hibája, hogy írónk – nem ismerhetvén előre a változások konkrét útjait – Bakunyin akkor divatos eszméi alapján képzelte el magának Oroszország megváltozását (emiatt lett belőle a „nihil országa” a valamilyen változás elkerülhetetlenségét egyébként helyesen érzékelő politikai-fantasztikus regényben). Gondoljunk arra, hogy A jövő század regényét Jókai 1872–73-ban írta.

Tévednénk azonban, ha azt hinnők, hogy Jókai művészi megismerése az itt tárgyalt kérdést illetően A jövő század regényé-ben, egy nem mindenben elég világos „politikai horoszkópban” – jutott legmesszebb. Noha időben itt követte legtávolabbra a világ lehetséges alakulását, s néha a történelmi mozgás irányát elég jól felbecsülte, elsősorban ő maga maradt elégedetlen A jövő század regénye túl fantasztikus, túl sötétre festett képével, két évvel később a Szabadság a hó alatt-ban még egyszer visszatért tehát a kérdésre – s ezúttal Puskinban és barátaiban („a szabadelvű Oroszország képviselőiben”, ahogy ő mondta, a forradalmi demokratákban, ahogy mi tudjuk) egy olyan erőt ismert meg, amely a történelmi mozgást egyfelől ténylegesen meghatározta egy adott szakaszban, másfelől biztosította azt, hogy ez haladás legyen, s amelynek ábrázolása a regényben a szabadságharc elfojtásakor „muszka rém“ gyanánt megjegyzett oroszokat ugyanolyan megpróbáltatott, küszködő és jobb sorsra törekvő népnek mutatta, amilyen minden más nép mind írónk egyetemes testvériséget hirdető műveiben, mind az életben.

Nem tudom, sikerült-e a fentebb szóba hozott Jókai-művek s a közös emberi sors felfedezésébe torkolló „orosz téma“ példájával dokumentálnom, milyen remek műszer a művészi megismerés, milyen jó iránytű a bizonytalan kérdések homályában. Gondoljuk meg, milyen tisztánlátónak, milyen zseniálisnak minősül ma az a klasszikus író, aki a múlt század hetvenes éveiben (a „rajzok” észak honából, A jövő század regénye, a Görögtűz, sőt még a Szabadság a hó alatt is mind ekkor keletkeztek; ekkor zajlott az orosz–török háború s a román nép hősies függetlenségi harca) olyan konklúziókra jutott a történelmi erővonalak alakulását illetően*, aminőkre – részlettévedései ellenére – Jókai jutott műveltsége, élettapasztalata, szorgos adatgyűjtése s mindennek elemeit egységbe fogó művészi intuíciója segítségével.

* Ebben a cikkben A jövő század regényét csupán az „orosz téma“ összefüggésében emlegettem. Nem érdektelen azonban az olvasó eszébe juttatnom , hogy benne (persze számos naivság mellett) felmerül az amerikai faji konfliktusok kiéleződésének a kérdése; Kuba miatt majdnem világháború tör ki; feltalálnak egy roppant kiterjedésű körben mindent megsemmisítő bombát, s ezzel (valamint az ugyancsak itt feltalált repülőgéppel) vége a klasszikus hadviselésnek; az emberiség legfőbb gondja a világbéke biztosítása és a javak méltányos elosztása lesz; – s történik mindez Jókai szerint századunk második felében.

Megjelent A Hét VI. évfolyama 28. számában, 1975. július 11-én.