Furcsa viszony fűzi a természethez ezt a városon élő, de örökké erdőn-mezőn bolyongó művészt; régóta izgat, hogy mibenlétét meghatározzam. S most, mikor az alkalom – az, hogy írnom keli róla – kényszerít átgondolni baráti közelségben szerzett tapasztalataimat erről a furcsa viszonyról, egyszerre rájövök, hogy egyáltalán nem furcsa; az furcsa, hogy előttem mindeddig annak tetszett.
Mert ez a viszony, mint most már tisztán látom, a világ legelemibb, legbensőségesebb és legszebb kapcsolata; épp olyan, mint a gyermek ragaszkodása a szülőhöz. Ez a városon élő, de örökké erdőn-mezőn bolyongó művész valami nagy ősi ösztönösséggel érzi, hogy a föld, a táj, a természet mindnyájunk szülőanyja; és ezt modern tudatossággal áthatottan vallja és hirdeti művészetével.
Házakat felépítünk s lebontunk, civilizációs vívmányokat megalkotunk s elhidegülünk tőlük; a föld, a táj, a természet azonban örök, s nemcsak „kerete”, hanem nélkülözhetetlen közege életünknek, annyira, hogy szinte azonos azzal.
Ha tehát legtöbbnyire tájat fest, művészünk az életet festi a maga dinamikus forrongásában; az életről vall s az embert ábrázolja – lényegileg, belsőleg, a tájban tükröződve – drámai olajképein és lírai pasztelljein; s innen a látszólagos tematikai „egyhangúság” gazdag sokhangúsága.
Nehéz egy-két színtelen reprodukcióból fogalmat alkotni magunknak arról a teljes világról, amit művészetében újrateremt; csak aki végignézte legalább egy-két tucat kartonját a színek kavargásával, harcával, vitájával, egymásba-simulásával és egymást-ölelésével, csak az nyer bepillantást ebbe a tág festői univerzumba.
Mesei tündöklés és balladai borongás; ahány kép, annyi érzés, annyi modern létérzés, amelyeket ez a városon élő, de örökké erdőn-mezőn bolyongó művész természet-anyánk arcára vetítve fest – hogy ő megnyugtatóan vetítse vissza reánk örök szépségét.
Megjelent A Hét III. évfolyama 4. számában, 1972. január 28-án.
Kiemelt kép: Forró Antal Szénaboglyák, Pasztell