Nem ismerek nála kevésbé bohém művészt. Szemben lakunk egymással, ablakomból éppen lelátok háztömbjük kapujára; reggel mindig hamarabb indul, este mindig később ér haza, mint én, s néhány órát biztosan otthon is dolgozik még — különben miért járna azzal a nagy fekete aktatáskával, ha nem kéziratokat, könyvboritó-terveket, próbalevonatokat meg hasonló kiadói „ügyeket” hordana haza benne?
Élete nagyobb része, alkotó energiájának java láthatatlanul épül beegy nagy közös műbe, a romániai magyar könyvkiadásba; láthatatlanul, mondom — abba, ami a könyvtermésben-könyvtermelésben éppen a legláthatóbb, a könyvek egyre művészibb, immár díjjal is hitelesítetten világszínvonalú külalakjába. Ez mindnyájunk számára nagy öröm, nagy nyereség, de jutott-e eszünkbe valaha meggondolni, hogy egy elsősorban önkifejezésre hivatott alkotó egyéniség áldozatát vesszük igénybe? Jutott-eszünkbe valaha hiányolni, miközben örömmel forgattuk szép könyveinket, hogy Deák Ferencnek, a vonalak költőjének, formák álmodójának, aranykezű grafikusművészünknek mióta nem volt már kiállítása?
Mindennapos munkába-indulása, aminek ablakomból tanúja vagyok,mindennapos teher a lelkiismeretemen — mégpedig nem ama csekély rész miatt, amit szépirodalmunk „grafikai adminisztrálása” során kifejtett munkájából énrám is áldoz.
Lelkiismeret-terhelőbb a példája. Mert ha a művész hősiesen elsüllyedt volna a közösségi áldozatvállalásban, akkor bántana, hogy ezt, bár csekély mértékben, magam is igényeltem; ámde ő nem süllyedt el, sőt sokunkat megszégyenítő szorgalommal, munkabírással,a szépség nagy mondanivalóitól fűtött energiával dolgozik egyéni műve gazdagításán — amitől ugyancsak mi leszünk gazdagabbak.
Fogalmam sincs, hogyan csinálja, de hát végül is szemben lakunk egymással, megpróbálom ellesni tőle.
Megjelent A Hét II. évfolyama 49. számában, 1971. december 3-án.
Képeink Deák ferenc alkotásiai – címüket nem találtuk…
