Id. Cseh Gusztáv, e számunk képzőművészének édesapja, két évig volt mértani rajz- és kézimunkatanárom; iszonyú körmösöket adott egy léniával, ha félrecsúszott valahol a tushúzónk vagy kiment a vonalból a lombfűrészplattunk. Tőle tanultam utálni a pongyolaságot és tisztelni a munka fegyelmét – a munka technológiái fegyelmét, amely egy adott fokon túl gyönyörűséggé válik a munkavégző számára.
Lám csak, sosem kérdeztem meg ifj. Cseh Gusztávtól, azaz Gusztitól (már nekünk ő csak Guszti), hogy ő otthon kapott-e iszonyú körmösöket. De nyilván kapott – ez meglátszik minden kezevonásán. Guszti művész és töménytelen humorérzékkel megáldott lélek; mind a két alkati tényező arra predesztinálja, hogy bohém legyen; és Guszti bohém mint sofőr, bohém mint magánember – de mint alkotó rendkívül fegyelmezett. S a fegyelmezett alkotó rendszerint felelősségteljes alkotó; tisztában van a munka értékével, s tudja, hogy jó munkával csak jó ügyet szabad szolgálni.
Jobb ügyet, mint az emberek vidámsága, elképzelni sem könnyű; ezért szeretem elsősorban a groteszk látásmódú humorista-grafikust Cseh Gusztiban. De egyáltalán nem rossz ügy a világ felfedezése sem. És éppenséggel nem az a látszat-világ mögötti világ megdöbbentő elénk-tárása; ezért szeretem benne azt a grafikusművészt, akit egy elméleti szakember talán a szürrealizmus skatulyájába tartana a leqinkább bedughatónak, de aki minduntalan kibújik a meghatározás lehetősége alól, s megőrzi személyiségének függetlenségét.
Ezt a művészi szabadságvágyat az egykor kaphatott körmösök sem törték le benne, s nyilván nem is volt céljuk; ellenkezőleg, hozzásegítették őt ahhoz, hogy fegyelmezett művészetével meg tudja valósítani a maga számára.
Megjelent A Hét I. évfolyama 8. számában, 1970. december 11-én.