Tisztaság, finom szépség, halk líraiság jellemzi grafikáját, s talán egy árnyalatnyi hűvösség, ami a fegyelemből és a tudatosságból, az értelem magaviseletéből árad. Preklasszikus zeneszerzőktől való, kecses építkezésű, csipkézett dallamok zsonganak bennem, mikor rajzait nézem; s bár minden tiszteletem a harsány és erőteljes klasszikusoké, valamint a groteszk és izgalmas moderneké, ennél a halk zsongásnál mégsem hat rám semmi imponálóbban.
Csábító lehetőség, hogy életrajzi magyarázatát próbáljam adni fiatal művészünknél ennek a látvánnyá vált preklasszikus zeneiségnek. Ott nőtt fel az ódon kolozsvári utcában, ahol a toronytalan gótikus templom mély öblű hajójából messzire kihallatszik az orgonabúgás, s ahol a Szent György szobor – öreg hársak koszorújában – reggeltől estig az anyagba öltözött harmóniát példázza sárkányölés közben is megőrzött nyugalmával; s ez a környezet adhatta az első, meghatározóan jelentős élményt, itt alakulhatott ki természetes lelki alapállása, az artisztikusság.
Nehezen tudom ilyen szűk helyen összemarkoltan kifejezni, mit érzek benne, de tessék majd képeit nézegetve továbbgondolni azt az itt csak „bedobott” gondolat-töredéket, hogy egy-egy stíluskorszak – esetünkben a barokk, de a zenében – mennyire nemcsak egy kort, hanem egy akármikor élő művészt is jellemezhet mint sajátságos alkatot, amelyhez hasonlóak az illető stíluskorszakban léptek fel tömegesen.
Egy áhítatos, de nem rajongó, kedélyes, de nem tréfálkozó, intellektuális, de nem erőlködve vívódó képzőművész az, aki előttünk áll; magával hozott vagy szerzett tulajdonsága a mérték megtartása, a szépség mögött rejtőző matematikai rend tisztelete. Modern korban született, tehát modern, de nem kakofonikus; a gépek zajában is, a villanydrótok surrogásában is a preklasszikus dallamok halkuló összhangjait kutatja.
Megjelent A Hét III. évfolyama 11. számában 1972. március 17-én.
Kiemelt kép: Árkossy István: Az óra – az ötven évvel ezelőtti A Hétből!
