Ha van olyan, hogy művészi megismerés, márpedig kétségkívül van, akkor nem azóta van, mióta ezt a műszót használjuk. Minthogy azonban az irodalomelmélet s az irodalomtörténet művelői, jóllehet közös a konyhájuk, kölcsönös tapintattal óvakodnak megnézni, mi fő a másik fazakában – a mondott műszó alig tűnik fel régi szerzőkkel kapcsolatosan az irodalomtörténetekben.

Ne tévedjünk, nem a szót hiányolom, hanem a vele jelölt fogalmat; hiányolom annak a tisztázását, hogy miképpen áll egy-egy régi nagy író – például Jókai, akiről itt beszélünk – a művészetnek ezzel a fontos társadalmi funkciójával. Betöltötte-e, s ha igen, mi módon? S ha betöltötte, és a maga korában ezáltal hozzájárult a valóság mélyebb megértéséhez (mint például Nagy István a két világháború között, a külvárosi nyomor feltárásával), mit jelent, mit jelenthet ezzel a hajdan betöltött funkciójával egy más kor számára, amely nem vele együtt fedez fel, hanem már közismerten kap kézhez egy-egy megfakult fényű múltbeli igazságot?

Jókairól szólva nem találomra vetem fel mindjárt az elsők között (művei értékének, egyedülállóan sajátos műfaji jellegének megtárgyalása után) éppen a művészi megismerés kérdését. Nem találomra, egyrészt mert előzőleg azt állítottam róla, hogy „meséket mond a világról“, s akkor jogos a kérdés, hogy ezekkel a mesékkel elláthatta-e a művészet említett funkcióját, a valóság behatóbb megismerését; másrészt mert nagyon is jól ellátta, s ezen felül egy-egy téma többszöri feldolgozásával száz kötetében arra is szép példát szolgáltat, miképpen igyekszik a hivatott művész mind mélyebb, lényegesebb, átfogóbb igazságok feltárására. Értsük meg jól, nem azt állítom, hogy a magyar irodalomban nincs nagyobb felfedező Jókai Mórnál, de igen azt, hogy nincs magyar író, akinek a munkásságában szemléletesebben mutatkozna meg, árulkodna magáról a megismerés itt tárgyalt formájának rejtelmes folyamata; az ő roppant hagyatékában szemlélve tehát e folyamat lejátszódását, egyúttal a művészi megismerés gyakorlati megvalósulásának mikéntjét is jobban megértjük.

Nem itt a helye elismételni, miben áll a művészi megismerés, s ennek az elméleti tudása nem is lesz szükséges a továbbiakhoz. Hagyjuk hát most a műszót, érjük be a megismerés szó egyszerű, mindennapi jelentésével, s lássuk néhány Jókai-regény ugyancsak egyszerű példáján, minek a megismerésére vállalkozott az író, hogyan járt el s mit mutatott fel.

1848–49 után, tehát mikor átélte legnagyobb élményét, és teljesen készen kipattant Jupiter fejéből, mint egy férfi-Minerva (már előbb neves író, de csak a kortársai szemében; a mai nagyközönség az ötvenes évek előtti műveit nem olvassa), a társadalmat, amelyben élt, legmélyebben a bukott szabadságharc s a „hogyan tovább“ kérdése – kollektív sorskérdés – foglalkoztatta.

Jókai ettől kezdve számtalan regényt áldozott a kérdés megvilágításának (számtalant, tudniillik nem lehet pontosan megszámolni, hány regényében szól valamilyen formában a kérdésről; a szám, ami figyelmességünk mértékétől függ), mégpedig nem úgy, hogy ő maga előre tudott volna egy választ, s azt igyekezett volna regényes-mesés köntösbe öltöztetni, hanem úgy, hogy a regény megformálása közben, a téma logikáját követve és öntörvényeit érvényesülni hagyva keresett – és többnyire talált – egy darab igazságot, amelynek létezését azelőtt ő maga sem sejtette.

Első regénye ebből az időszakból az 1851-ben írt Erdély aranykora, amelynek keletkezését az irodalomtörténet úgy magyarázza, hogy az önkényuralom alatt le kellett mondania az időszerűbb tárgyválasztásról, s emiatt választott tárgyat a múltból. Ez tény – de milyen tárgyat választott? Mint maga a regény mutatja, olyant, amely a török birodalom fennhatóságát nyögő Erdély képében a saját korabeli állapotokat engedte megrajzolni (és jobban megismerni, ahogyan egy festő jobban megismer egy olyan személyt, akiről portrét készít, egy olyannál, akivel csak együtt van); olyant, amely a Teleki-párt és a Bánfi-párt ellentétében a szabadságharc aktív vagy passzív folytatását igénylők s a reformkori vonalra visszatérő reálpolitikusok álláspontját – a „szép“ és az „okos“ cselekvés alternatíváját – engedte mérlegelni; olyant, amely a román–magyar együttélés tényében, a román–magyar sorsközösségben a testvériség szükségességét engedte felismerni. Ezek szerint pedig az Erdély aranykora nem történelmi regény, ahogy az irodalomtörténet írja, bármily híven követi itt-ott Cserei krónikáját; egyfajta történelmi-politikai „kulcsregény“ inkább, amelynek egy adott történelmi helyzet logikájából eredő tanulsága egy másik adott helyzet zárába illik.

E néhány sorban nem tudom elemezni azokat az Erdély aranykora után írt Jókai-regényeket, amelyeknek közvetlen tárgya a szabadságharc (például A kőszívű ember fiai és az Enyém, tied, övé), sem azokat, amelyekben közvetve vetődik fel a kérdés, s amelyek főleg a „hogyantovább“-ra keresnek választ egykori negyvennyolcas hőseik sorsának alakulásában (például a Fekete gyémántok, melynek iparteremtő, tudományművelő főhőse az „okos“ cselekvést képviseli, alkotója mély egyetértésével). Csak az Egy magyar nábobra térek ki egy mondat erejéig, mivel előzőleg már szóba került, hogy Gyulai Pál szerint nem elég korhű, és ígértem volt, hogy ezt megmagyarázom; hát persze, hogy nem elég korhű, ahogy az Erdély aranykora sem az, de még a Háború és béke sem, ámbátor nem Jókai írta; – nem az, mert benne a reformkori tárgy csak újabb alkalom az 1848–49 utáni „hogyantovább“ kérdés vizsgálatára, egy már megtalált válasz, a reformkori cselekvéseszmény új időszerűsége hirdetésével. Nem sorolom tovább címek szerint sem a kérdést feszegető Jókai-regényeket, egészítse ki mindenki a maga olvasmányai alapján a lehetséges sort; hadd hívjam fel azonban a figyelmet arra, hogy Jókainak ez az állandó visszafordulása regényeiben a szabadságharchoz – utoljára 1902-ban, mikor már egy félévszázados múlt tér vissza A mi lengyelünk tömény keserűséget árasztó oldalain – nem a nagy élmény unalmas, egyhangú felkérődzése, hanem annak a tudatos erőfeszítésnek a jele, amit Jókai az 1848– 49-ben történtek és következményeik jobb megértése érdekében tett.

Hanem hát mindez, bármilyen jelentős is, mégiscsak egyik pászmája a megismerhetés végtelen terének. Szemügyre kell vennünk még egy-két más pászmát is a hatalmas Jókai-életműben, s meg kell néznünk a megismerés eszközeinek használatát íróink részéről, s végül – választ kaphassunk itt nyitva maradt kérdéseinkre.

Megjelent A Hét VI. évfolyama 25. számában, 1975. június 20-án.