Több érdekes tanulmányt olvastam az utóbbi időben a „lincos”-ról. Betűszavak korában élünk, előszeretettel spórolunk legemberibb képességünkkel, a beszéddel; a „lincos”, tudatlan felebarátaim, a „lingua cosmica” szó rövidítése – szaknyelvi kifejezés amaz elmeszüleményekre, amelyek gyakorlati módszert kínálnak a kapcsolatok felvételére a világegyetemben elképzelhető más értelmes lényekkel, az esetben, ha vannak, ha felfedezzük őket, s ha rendelkezni fogunk annyi energiával, hogy jeleket küldjünk feléjük.
Mivel roppant távolságokról van szó, szögezik le a csillagászok, a statisztikusokkal egyetértésben, ma még a Terra bolygón létező civilizáció egész energiaterm elése sem elegendő, hogy az eljutás reményével rádiójeleket sugározhassunk a világegyetem oly részeibe, ahol elméletileg nem kizárt, hogy felfogják őket. De ha ezt a kis nehézséget legyőzzük, az értekezés további lehetősége már korlátlan; ha valahol megértik, hogy egy meg egy az kettő, s kettő meg egy az három – nos, akkor nincs információ, amelyet „lincos”-ra, a matematikai logika teremtette műnyelvre lefordítva ne tudnánk a jeleket felfogókhoz juttatni vagy megkapni tőlük.
Immár több „lincos”-rendszert alkottak, s egyik jobb, mint a másik; gyönyörű szüleményei az elmének, melyeknek a segítségével egyszer majd számsorokba öltöztethetünk s egy ismeretlen
égitest lakóihoz továbbíthatunk afféle kérdéseket, mint – teszem fel – „ti is halandók vagytok? Ti sem tudtok belenyugodni?”
Elmeszülemények, mondom újólag ezekről a nagyszerű rendszerekről, és szégyellem a szó nyegleségét; távol tólem a szándék, hogy a matematikai logika csodálatos alkotásait, a kozmikus nyelv jónéhány létező dialektusát – mint az értelem művét – az értetlenség gőgjével lebecsüljem. Még kevésbé akarok csúfolódni azokkal a matematikusokkal és csillagászokkal, akik létrehozták a „lincos”-t, s az érintkezés lehetőségét álmodták meg végtelen világok számára, akár egy végtelen telefondrótot; szentségtörésnek tartom csúfolódni azokkal, akik nem tudnak lemondani a vágyról, hogy testvéri lényekre leljünk az űrben, s hogy megértessük velük magunkat – egyike ez, lélekkel-áldott felebarátaim, ama legszebb vágyaknak, melyek a Terra bolygó bioszférájának szappanbuborékjáról valaha az ég felé nyulánkoztak. S ha nyegle a szó, amellyel a „lincos”-t minősítettem, a nyegleségből kifüstölgó gúny még csupán annak sem szól, hogy mint a Kelemenke és a ködmönke meséjében a lakodalmas nép, túlságosan idő előtti problémákkal bajlódunk; ó, bár ne csak a mesebeli menyasszony töprengene el a fia sorsán, mikor az még sehol sincs, bár jutna mindnyájunknak mindig eszébe, hogy fiaink és lányaink születnek, és remélhetőleg számtalan nemzedékek jönnek utánunk. Jó, hogy egy kérdést előre megoldottunk számukra; jó, hogy van kozmikus nyelv, és példamutató a „lincos”-nyelvészek sietős idő előtt járása; nem kell majd tanácstalanul állnunk és néznünk egymásra, mikor befut az első világok közötti telefonhívás.
Ne játsszuk a naivat; nagyon jól tudjuk azt is, hogy a „lincos”-nak sokféle földi alkalmazása lehet. Így nézve a matematikai logika szóban forgó alkotásait, korántsem nevezhetek őket elmeszüleményeknek, ám annál inkább elmeszüleménynek találjuk a „lincos” szót, sőt a „lingua cosmica” fogalmát is. Nem vonható kétségbe, hogy a matematikai logika a talpán áll a világok közötti jelbeszéd valahány rendszerében, s elhihető, hogy az egy meg egy annyi, mint kettő nyelvén magasabb tudattartalmak is kifejezhetők – mégis, mi jogosít fel bennünket a hiedelemre, hogy megértethetjük majd magunkat egy másik naprendszer idegen lényeivel, amikor olyan sokszor mi sem értjük meg egymást? S mit remélünk tőlük megtudni? Mit kérdezhetnénk a jelen pillanatban a
legőszintébb kíváncsisággal, átlagos polgárai a Terra bolygó civilizációjának, valamely ismeretlen égitest lakóitól, ha nem azt, hogy „ti sem tudtok, értelmes lények, korlátlan megértéssel értekezni egymással? Nálatok is süket az egyik önzés a másik önzés érvelésére? Ti is a végpusztulás felé sodródtok, ha az önzések a legutolsó érvükhöz folyamodnak? S akkor, ha van epétek, idegen testvéreink, nem gyűl-e a szátokba attól a ténytől, hogy a tudósok – a tieitek meg a mieink –
jóvoltából ilyen szép megértéssel társalgunk, holott ezt tinektek egymás közt kellene megtennetek, mint minekünk is itthon a Földön?”
Megjelent A Hét I. évfolyam 3. számában, 1970. november 6-án