Műelemzés helyett

Miután számos Jókai-mű példányával igyekeztem dokumentálni, hogy Írónk művészete nagyon jól betöltötte egyik fő funkcióját, a valóság mélyebb megismerését – rá kell térnem annak a megvizsgálására, hogyan csinálta (főleg, hogy azt állítottam: „nincs magyar író, akinek a munkásságában szemléletesebben mutatkozna meg, árulkodna magáról a megismerés itt tárgyalt formájának rejtelmes folyamata“).

Ehhez a művelethez egy olyan Jókai-regény példáját választom, amelyet kevesen olvastak – nem hogy kibújjak a „társadalmi ellenőrzés“ tágabb lehetősége alól, hanem mert ez kínálja a legáttekinthetőbb folyamat-képet. Írónk egyik késői, könyv alakban 1904-ben megjelent regényéről, az Ahol a pénz nem Istenről van szó, amelyet az irodalomtörténet alig tart számon (ha itt-ott megemlítik, akkor is többnyire félreértetten, annak a jeleképpen, hogy Jókai „menekült“ a társadalmi valóság elől), s amelynek különleges értéke szerintem éppen a társadalmi valóság megismerésére, feltárására vonatkozó tanulságosságábtin rejlik.

Hogy rövidebb úton jussunk el az ígért tanulsághoz, viszonyítsuk a regényt egyfelől Jókai életművéhez, másfelől az élethez (volna szebb út is, mely egyedül az adott regényből, a bennefoglalt világból indulna ki, de hát az hosszabb). Jókai életművét teljes joggal mondhatjuk egyetlen hatalmas motornak, amelynek minden lendkerék-fordulata egy, az ő kora uralkodó rendjéhez képest haladóbb, fejlettebb rend, a kapitalizmus „szekerét tolta“, annak a kibontakozásához szolgáltatott erkölcsi példát, szellemi energiát (jusson eszünkbe a tőkés mezőgazdálkodás propagálása Az új földesúr-ban, az iparlétesítés propagálása a Fekete gyémántokban, Az arany ember biztatása a kereskedés fejlesztésére, hogy csak pár „direkt kapcsolásra“ emlékeztessek). Nos, már most gondoljuk el, hogy egy ilyen életmű alkotója, aki egy kissé bele is feledkezett életművébe, úgyhogy az 1902-ben megjelent A mi lengyelünk-ben még egyszer összefoglalja az előbb említett regények eszméit, hirtelen rájön, hogy az élet, a társadalmi valóság meghaladta; hogy az új polgári rend itt van, de távolról sem úgy néz ki, ahogy ő elképzelte. Ekkor, s minden kétségen kívül ennek a hatására írja meg hetvenhét éves aggastyán korában az Ahol a pénz nem Isten-t. Mi történik ebben a regényben? Tulajdonképpen semmi – illetve annyi, hogy egy tengerészhadnagy elkerül egy kis csendes-óceáni szigetre, s megismerkedik az ott élőkkel: összesen tíz személlyel, akik közül négy – az „alapító tagok“, a többiek ugyanis ott születtek – önkéntesen száműzte magát ide, megundorodva a világtól, melyben „a pénz az Isten“. (Régebben mindenki magától tudta, ránk Mikszáth hagyományozta, hogy a sziget főnöke, Capitano, a nonkonformista János Salvator hercegről van mintázva, aki polgári nevet vett fel, tengerésztiszt lett, s 1890-ben nyom nélkül eltűnt a délamerikai partoknál egy hajóval.) Délszaki táj, gyümölcstermő növények, paradicsomi állapotok; tíz becsületes, romlatlan tiszta ember, csak nemes érzéseket ismerő Jókai-hős; az ősfoglalkozások békés űzése, a kultúra salakmentesen idehozott értékeinek élvezése, őszinte szerelem a párok közt; – mi ez, ha nem a kiábrándult, saját korábbi eszméitől elfordult, az egyre dehumanizáltabb polgári rendtől megcsömörlött, a harcot újrakezdeni már nem képes író menekülése a valóság elől egy felhőtlen fantáziavilágba?

Emberileg nem lehetetlen, hogy Jókai szándéka csakugyan a menekülés volt, amikor az Ahol a pénz nem Isten-t írta, az eredmény azonban más lett. Mikszáth már gyökeresen félreértette az eredményt („látjuk ebből az ő legtitkosabb érzéseit, hogy ezt a világot magának gondolta ki, Salvatornak csak odaadta“ – írja nagy Jókai-életrajzában), s azóta ez is egyike lett az irodalomtörténetben meghonosodott, könyvről könyvre vándorló Jókai-babonáknak: ez, hogy az Ahol a pénz nem Isten-ben – ha egyáltalán szóba kerül valahol – feltételezhető emberi szándék megvalósulását kell látni, s nem azt, ami benne magában de facto megvalósult. Lássuk hát, hogy mi valósult meg. Egy torzkép valósult meg egy tragikomikus és abszurd vállalkozásról, a kiszakadásról a társadalomból, a menekülésről a valóság elől – legyen az akár egy nonkonformista herceg, akár egy törődött aggastyán, egy szegény öreg író vállalkozása. Capitano szigete nem rousseau-i idill, mint amaz al-dunai sziget volt Az arany ember-ben, nem utópia, a szó „vágyálom“ értelmében, mint a jeges-tengeri sziget, Delejország volt a Fekete gyémántok-ban, a Kaukázus boldog országa, Udi a Görögtüz-ben; nem létező, de Jókai által az utópia szivárványszíneivel megfestett földrajzi hely és közösség, mint Torockó volt az Egy az Isten-ben; nem, még csak természeti paradicsom sem, ahogy első látszatra mutatkozik, hiszen tele van ártó, betegségokozó férgekkel (a regény bestiáriuma, azaz a benne említett állatfajok jegyzéke a gerinctelenek nagy arányszámával lep meg; a jelenség meglehetősen szokatlan Jókainál), s hogy legalább mikro-emberközösségének élete boldog lenne, arról szó sincsen: igazságtalan a munkamegosztás, nyomorúságos a proletár sorsa, faji megkülönböztetés érvényesül (a tíz szigetlakó közt van két pápua, egy fiú s egy lány, akiknek a helyzete alantasabb; egymással házasodnak össze, pedig testvérek), s a fiatalok számára, akik az adott életformát nem választották, hanem úgy kapták, a sziget függetlensége a társadalomtól nem szabadságot jelent, hanem rabságot. Leesik az állunk, ha a regény ismeretében olvassuk akár Mikszáth, akár a gyér irodalomtörténeti említések idill- és utópia-értelmezését, mert a napnál világosabban áll előttünk, hogy Capitano szigete nincs ugyan a társadalomban, benne viszont ott van az egész polgári társadalom, alapvető ellentmondásaival együtt.

Nincs menekülés sem az idealista álmodozó, sem az író számára, a társadalom hibái ellen a társadalomban kell – s csak ott lehet – harcolni: ez az Ahol a pénz nem Isten politikai és erkölcsi tanulsága. Mi azonban egy esztétikai tanulság nyomában járunk: azt akarjuk szemügyre venni, hogy miként jutott Jókai a fenti tanulsághoz, amelynek igaz volta előttünk sem kétséges, s mi szerepe volt ebben a művészi megismerésnek.

Tegyük fel, hogy Jókai tényleg el akart bujdosni egy boldog ábrándvilágba, elkeseredve a felismeréstől, hogy az a polgári rend, amelyért harcolt, lényegében nem jobb az előzőnél (ezt tulajdonképpen már feltettük, mikor az Ahol a pénz nem Isten-t az egész Jókai életműhöz és az élethez, azaz a korabeli valósághoz viszonyítottuk). Kigondolt tehát – ahogyan Mikszáth mondja – magának egy világot, amelyben nincs semmilyen társadalmi rend, s nekiállt megalkotni. Igen ám, de ekkor érvényesülni kezdett a helyzet logikája, a történet belső törvénye; a képzelt világ megteremtése közben az író szóról szóra és mondatról mondatra megismerte tulajdon teremtményét, azaz rájött, hogy amit ő nagy vonalakban kigondolt mint ábrándot, milyen lehet mint gyakorlati valóság – persze ha ő, az író, szigorúan megköveteli magától, hogy ne hányjon fittyet az életben tapasztalt igazságokra.

Nézzünk meg csak egyetlen példát. Természetes, hogy a szigeten élő, ott született fiataloknak társ kell, s azt még csak el lehetett egy merész tollvonással intézni, hogy a két fehér emberpárnak, az „alapító tagoknak“ egy-egy lány- és fiúgyermeke legyen, de azt már nem, hogy a két fiatal pápua kombinációs tényezőként jöhessen számba; ez ellentmondott volna annak az igazságnak, hogy a tőkés társadalomból főúri megvetéssel kivonult Capitano szükségképpen egy sereg előítéletet vitt magával a szigetre, s ezekből ott ugyancsak szükségképpen, jelleméből következően, társadalmi rendet kovácsolt – olyan rendet, amely ugyancsak szükségképpen, a fentiekből következően, lényegében tartalmaz minden polgári visszásságot.

Ez tehát a művészi megismerés: az olyan mély, őszinte behatolás a tárgyba (munka közben, az anyag önmagától elhangzó vallomására figyelve az ihlet csendjében, az átélés ihletett állapotában), amely a tapasztalt és tudott igazságokból új igazságok szellemi tapasztalása és felismerése felé vezet, s amelynek folyamata annál szemléletesebben mutatkozik meg a szóban forgó Jókai-műben, minél határozottabb eredeti szándékot tulajdonítunk az írónak önmaga elringatására egy fantasztikus mesével.

*

Minderről még sokat beszélgethetnénk – azt hiszem azonban, hogy jó lesz érvényesülni hagynom egy másfajta megismerést is: az olvasó művészi megismerését. Ez az író művészi megismerésének útját követő igyekezet: olykor fáradság, mindenkor gyönyörűség, a holt betű feltámadása, a mű újra-megszületése, ami nélkül (s ez a második tanulsága eszmefuttatásunknak) az olvasó találkozása a művel nem élmény lesz, hanem – mondjuk – irodalomtörténet.

• Jókai Mór élete és kora (1907). Legutóbbi hazai kiadása: Dacia, 1974. Tanulók Könyvtára, 134–135.

Megjelent A Hét VI. évfolyama 32. számában, 1975. augusztus 8-án.