Születése százötvenedik évfordulóján Jókai Mór megérte, hogy a magyar anyanyelvűek körében még mindig ő a legolvasottabb író (ez a helyzet körülbelül 1850-től, tehát több mint száz éve áll fenn); megérte ugyanakkor azonban azt is, hogy némelyek az ajkuk biggyesztik nevének hallatára esetleg elnézően elmosolyodnak.
Hogyan kell értékelnünk igényesen, igazságosan a hatalmas, százkötetnyi Jókai-örökséget? – ez a kérdés, amelynek a megvizsgálását hallatlanul fontosnak tartom. Ha egy írót több mint egy évszázada tömegesen olvasnak, minden más írót túlszárnyaló méretben, akkor az illetőnek egyfelől már eleve jellemzőnek kell lennie a közönségére („mondjátok meg, milyen költőket olvastok, és megmondom, kik vagytok“ ), másfelől olyan hatást kell gyakorolnia olvasótáborára, amelyet könnyelműség volna figyelmen kívül hagyni az illető olvasótábor szellemi arculata fejlődésének felvázolásakor – ha vállalkozna valaki erre a kísérletre.
Jókai lehetséges hatását az eszmeiek tekintetében megpróbáltam felmérni, kikövetkeztetni a művekből (Jókai eszmei koordinátarendszere. Korunk, 1975. 1–2.), s azt hiszem, sikerült dokumentálnom, hogy a százötven esztendeje született klasszikus író ma is segítőnk a magunk tökéletesítését célzó, soha nem szünetelő „kultúrmunkában“, amennyiben mindenik műve a szabadság, az emberek közötti egyenlőség, a népek közötti testvériség, a béke, s – amire eddig nemigen terjedt ki még az irodalomtörténészek figyelme – a tudományos technikai haladás eszményét sugallja, plántálja az olvasó fogékony tudatába (nem szabad elfeledni, hogy a mai Jókai-olvasók jelentős részét az ifjúság alkotja).
Eszmeiek tekintetében tehát Jókai nem szorul mentegetésre, s nincsen mit restelkednünk miatta: egy tiszta lélek tiszta eszményvilága fogadja az olvasót a mesével rokon műfajú tündért műveiben, melyben ha van is itt-ott egy kis naivság, hát olyan naivság van, amelynek ellentéte nem a józanság, az illúziótlanság, hanem az eszménytelen cinizmus.
Mi a helyzet azonban a Jókai-művek, mindenek előtt a regények (más műveinek ugyanis ma már alig van olvasója) esztétikai értékével, irodalmiságával? Erről az oldaláról megközelítve – azaz dehogy megközelítve, Gyulai Pált és követőit szajkózva egy kerek évszázada – fanyalog a Jókai-műveken mindenek előtt a sznobizmus; erről az oldaláról megközelítve kell tehát azt a látszólag fölösleges és képtelen mutatványt végeznem, hogy megpróbáljam visszaszerezni Jókainak az őt szeretők és az őt valóban értők előtt soha el nem veszített becsületét.
Kérdés, hogy érdemes-e egy ilyen mutatványra időt áldozni. Tulajdonképpen nem volna érdemes, mégis szükséges; szükséges, mivel a fanyalgás fertőző, sőt könnyen intézményesedé (a tankönyvekbe, irodalomtörténetekbe, kiadói tervekbe stb. is be-befurakszik), másfelől türelmetlen hangosságával őszintétlenségre szoktatja azokat is, akiket belsőleg nem érintett meg. Tanulságos élményben volt részem ezzel kapcsolatosan nemrég egy kisvárosban.
Előadást tartottam a népi egyetemen szóban forgó klasszikusunkról, aminek végeztével – immár a termen kívül – odajött hozzám egy fiatalasszony, alkalmasint tanárnő, remélem azonban, hogy nem magyar szakos, s azt mondta; „Jaj, köszönöm, egészen megnyugtatott. Nagyon szeretem Jókait, de eddig nem mertem senkinek bevallani.“ (Ugyanitt egyébként a szerencsés témaválasztásért is megdicsértek: „Tudja, itt még mindig csak Jókainál tart a közönség.“)
Íme a görcs, az alapvető tudatlanságból táplálkozó előítéletek s elfogultságok kiváltotta görcs némelyek tudatában, amit el kell oszlatni. Semmit sem ér általánosságokban mozgó, érzelmekre utaló vélekedéseket szegezni szembe az előítéletekkel; csak megalapozott és higgadt ítéletekkel lehet lefegyverezni őket. Nézzük meg tehát, honnan ered s mivel érvel a mai Jókai-ellenesség. Gyulai Páltól ered, Jókai kortársától és a magyar kritika egyik legnagyobb alakjától, akinek felkészültségéhez, kitűnő, megfigyelőképességéhez és jóakaratához nem férhet kétség, s aki – miközben egy igen magas esztétikai ideál szolgálatában állt sorompóba Jókai, a tehetség mellett, az ellen, ahogy ez a tehetség művekben megvalósult – csak egy dologról feledkezett meg: arról, hogy a tehetség, amelyet a Jókai képviselte szinten már géniusznak illik nevezni, nem valósulhat meg másképpen, mint ahogy öntörvénye megszabja. Gyulai sok súlyos és cáfolhatatlan igazságot mondott el Jókairól (hogy hősei nem elevenek, túlságosan egyoldalúak, jellemük nem alakul, hiányzik cselekedeteik lélektani indokoltsága; hogy képzelete lázbeteg álmokra ragadtatja, hihetetlen történeteket alkot, különös kedvét leli „fizikai és erkölcsi lehetetlenségek“ rajzában; hogy regényei laza szerkezetűek, cselekményüknek nincs központja, az egyes epizódok „nem annyira egymásból fejlődnek, mint inkább egymáshoz tapadnak“ stb.); s ha mindezekben nem hibát látott volna, hanem tulajdonságot, ha le tudott volna mondani arról a nemes, de abszurd törekvéséről, hogy egy magyar Balzacot faragjon Jókaiból – nos, akkor már több mint száz éve tiszta vizet önthe tett volna a pohárba, elejét véve a kínos mentegetések, még kínosabb új elmarasztalások és újabb megvédések, szóval az egész rendkívül terjedelmes Jókai-irodalom zűrzavarának.
Pedig olyan közel járt Gyulai a lényeg felismeréséhez, hogy az ember szinte felkiált, akár egy futballmeccsen, ha kapufát lőnek, amikor Újabb magyar regények című, 1872-ben írt esszéjét olvassa (egy, minden ide vágó megállapítást tartalmazó részletét lásd a Tanulmányok, bírálatok című Gyulai válogatásban; Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest. 1967.). Jókai világa – jegyzi meg itt egy helyen, korántsem dicséretképp – olyan, mint a népmesék világa, melyben a „mindennapi“ egyesül a „csudálatossal“ ; megjegyzi, és tovább folytatja szegény Jókai szapulását, hogy miért műfajtalankodik, miért keveri össze a különböző dolgokat, miért nem fest például az Egy magyar nábob lapjain a korhoz hűbb képet az 1848 előtti társadalomról, s teszi ezt ahelyett, hogy heurékázva szökne ki kritikusi fürdőkádjából, melyben az intellektus fajsúlya annyival lesz könnyebb, amennyivel több esztétikai dogma rögződött meg benne, s az utcára szaladna hirdetni felismerését, hogy Jókai – műfaj.
Jókai nem úgy író, ahogyan az írók legtöbbje; Jókai semmiféle előregyártott köntösbe nem fér bele (jóllehet ő, Gyulai egy óriásra szabta a köntöst, mert ő nem lekicsinyelte Jókait, csak másnak akarta); Jókai egy modern világról – mármint a tizenkilencedik századról – s a benne élő emberről, olykor az általa szemlélt történelemről, olykor az általa remélt jövőről mesél művelt, tudománnyal és publicisztikával megfejelt regényes népmeséket. Minden, amit legnagyobb kritikusa száz éve felrótt neki, s amit azóta tollról tollra hagyományoznak, árnyalnak és szelídítenek a filológusok, tökéletesen igaz, éppen csak annyit kell észrevenni még, hogy mindez nem egy átlagos író gyengesége, hanem egy önmaga teremtette műfaj törvénye.
S így merőben másképp kell megítélni, mint eddig; tanulmányozni kell, önmaga törvényei szerint szabott köntösbe öltöztetni, nem pedig mentegetni, magyarázgatni, és ezzel alkalmat adni a sznobizmusnak, hogy kedvére fanyaloghasson rajta.
Kérdés, hogy lett-e volna „jobb“ író, legalábbis bizonyos esztétikai ideált jobban megközelítő író szóban forgó klasszikusunkból, ha már kezdetben elfordul az ő saját, egyedül neki rendelt múzsája hívásától, s megpróbál – tegyük fel például – Eötvös útjára lépni.
Ha ilyesmi egyáltalában lehetséges, akkor előfordulhat, hogy „jobb“ író lett volna (és van néhány témája, amelyeket nem ártott volna inkább ama „jobb“ írónak feldolgozni), ám akkor szegényebbek lennénk Jókai Mórral, azzal a jelenséggel, akinek egyedülállóságát mi sem dokumentálja jobban, mint az a tény, hogy nincsen mutatóban sem egyetlen epigonja. Hát nyertünk volna vele? Nem volna-e kár érte, hogy ne legyen tárgya a sznob ellenérzésnek, s gyönyörűsége annak a hatalmas közönségnek, amelynek iránta tanúsított fogékonysága bizonyára egyfajta gyermeki tisztaságvágyból és a jó győzelmébe vetett hitből sarjad ki?
Megjelent A Hét VI. évfolyama 21. számában, 1975. május 23-án.
