Az új év jövetelére várva, annak sem illik komor képpel mutatkoznia embertársai előtt, akinek az a szerénytelen elképzelése magáról, hogy próféta. Igen szerény próféta, de próféta, már amennyiben művész (s akkor is művész, mikor illetéktelen szájjal a tudománynak áldozott oldalakon szólal meg ebben a lapban), minthogy a művészetről az a meggyőződése, hogy hivatása lényege szerint nem más, mint prófécia. Márpedig ez szükségképp komor dolog. Szükségképpen elkövetkező jóról, avagy megszűnő rosszról, előre látható derűs jövőről nincsen mit prófétálni; a prófétának egy komor hipotézist, Ninive pusztulását kell makacsul hirdetnie – épp azért, hogy ne bizonyuljon igaznak.
Az új esztendő küszöbén azonban, a helyi népszokáshoz alkalmazkodva, úgy illik, hogy egy mosoly, egy bizakodó pillantás erejéig ő is kiessen önkéntesen elvállalt szerepéből, s a modem világ, a földgömb nagyságúra nőtt Ninive lakóinak kívánjon örvendező szóval boldog új évet.
Elseje, az új év beköszöntése, törvényes munkaszünet; vegyen ki magának a világ válságos ügyeihez kéretlenül hozzászóló művész is szabadnapot, eresszen pengét próféta-szakállába, amely úgyis hamar visszanő, hogyha nem állszakáll volt, s jövendöljön jólétet, boldogságot, virágzást a világ Ninivéjének.
Ne a magatartása változzon meg, csak a stílusa; aggódjon tovább az egész világ sorsáért (ez alól ünnepnap sincs felmentés, a lelkiismeret, mint Jónást a cethal, nem engedi végleg kikapcsolódni), de most ne a pusztulás vagy elkorcsosulás képeit idézze fel, jótékony riadalmat ébresztve a hangját hallókban, hanem egy új, elképzelt, de lehetséges Ninive nagyszerű látványait csillantsa meg előttük – hogy ne csak a pusztulás elkerülésére biztasson, ahol a létfenntartás ösztöne a kezére játszik, hanem támasszon igényt egy igazából emberhez méltó, a sarkoktól az egyenlítőig domboruló, gyönyörű modern világ iránt is. Ragyogtassa fel előttük egy olyan földgolyó arcát, ahol a sivatagban nem tankcsapdákat, hanem kutakat ásnak, ahol az őserdőre nem lombirtó szereket szórnak, hanem egy kivágott fa helyett kettőt ültetnek, ahol nem aknabiztos csatahajókat építenek, hanem olyan tartályhajókat, melyekből nem folyhat ki a kőolaj a tengerbe, ahol az ellenség nem egy másik érdekközösség, ahol csak egyetlen emberi érdekközösség van, s ez diadalmasan – mert végre teljes „hadi potenciállal” — harcol a ráktól az érelmeszesedésig, a rühtől a kolorádóbogárig, az eróziótól az elemi csapásokig, a szakbarbárságtól a sznobságig minden ellen, ami egykor testi vagy lelki nyomorba taszította, s a nemlétezés két sötét örökkévalósága közé zárt létet tragikus fennségétől megfosztva oly terhessé, kicsinyes-keservessé tette számára.
Ismertesse fel mindenkivel, aki meghallja, hogy olyan csoda megvalósításának az alkalmát szalasztjuk el naponta, évről évre, aminő a nap alatt sohasem volt. Ezerszer többet tudunk elődeinknél, de tudásunknak ezredrészét sem fordítjuk még hasznunkra. Le akarjuk győzni a természetet, mert úgy érezzük, megvan a szükséges hatalmunk hozzá – s valóban megvan, csakhogy a kannibálhoz vagyunk hasonlók, aki egy fejlett ország valamelyik egyeteméről hazatérve felfalja a családját, ez persze csak nem túl ízléses viccekben fordul elő ilyen kis méretekben, emberiség-természet viszonylatban azonban az életben rejlik, mert nem látjuk, hogy nem legyőznünk kellene, hanem kezünkhöz szelídítenünk egyetlen kertté változtatva bolygónkat.
Kiáltsa hát hangosan a december végén ünnepi szónoklatra hangolt próféta, aki előtt hivatása lényege ellenére gyönyörű látomás képzik meg, hogy ez a kert – pálmái s fenyői közt egy új Ninive modern összkomfortjával – itt van a láthatáron, mint egy oázis, egy földgömb nagyságúra kiterjesztett oázis délibábja, azzal a különbséggel a délibáb hamis tündöklésével szemben, hogy ezt az álomképet el lehet érni.
S ha valaki előáll azzal, hogy ez nem mitőlünk függ, akik a szavadat meghalljuk, mert véletlenül épp betévedünk a világ Ninivéjének egy kicsi sikátorába, ahol művészetedet – ha ugyan ez művészet – produkálod, felelje neki azt, hogy ez a tunyaság ki fogása.
Személy szerint senkitől sem függ semmi, mindenkitől függ minden, ám nélküled a „mindenki” fogalma értelmetlen; ez a te személy szerint való felelősséged. Felelje neki azt, hogy legyen időszerű, hiszen az illető minden bizonnyal az óév búcsúztatására igyekszik, hogy boldog új évet nem elég csak kívánni; az új év eljön, de a magunk számára mi tesszük boldogtalanná vagy boldoggá.
Megjelent A Hét II. évfolyama 1. számában, 1971. január 1-jén.
