Nem tudjuk, melyik volt az első ábécé. Idősebb kortársainknak még úgy magyarázta megboldogult történelemtanáruk, hogy a latin ábécé a görögből jön, az a föníciaiból, az az egyiptomi hieroglifa-ábécéből, az pedig eredeti képződmény; azóta tudjuk, amit idősebb kortársaink derék tanára már szintén tudhatott volna, ha kissé műveltebb, ti. hogy az sem eredeti; minden ábécé egy másik, ősibb ábécéből jön, s az ős-ábécé, a legelső ábécé elvész a szemünk elől az idők hajnalának derengésében.
Tegnap az emlékezet csupán a történeti tegnapelőttöt tartotta számon, ma már az azelőtt is érdekli az emberiséget, s a még-azelőtt is. Csodálatos teljesítménye a jelenkor tudományának, hogy nemcsak előre, a jövő felé nyitott meg távlatokat (ha nem is mindig egyértelműen derűseket, mint majd rögtön meglátjuk), de visszafelé is, az elmúlt időkbe. Ókori eredetmondák tanúskodnak arról, hogy egy-egy népcsoport milyen rövid múlt birtokosának hitte magát, milyen közelállónak képzelte el a jelent a világ-keletkezés pillanatához; s középkori mesterek képein is megfigyelhetjük, mennyire nem volt az embereknek később sem történeti perspektívájuk; ezer évekkel előttük élt görög hősöket s bibliai pátriárkákat ugyanolyan jelmezbe öltöztettek, amilyen kosztümökben ők járkáltok mondjuk Nürnberg utcáin, s alkalmasint úgy érezhették, hogy az élet a teremtés nem is olyan régi időpontjától kezdve örökké ugyanúgy folyt, ahogy ők élik. Ne számláljuk most elő, mikor s miképpen kezdett a történetiség nagylelkűbb tudata kialakulni, tény az, hogy a világ kitágult; az „ismert világ” fogalma az idő kiterjedésében is sokkal nagyobb világot jelent, mint akármikor régebben; s ezzel az ismerettel, ember-voltunk ősiség-tudatával a modern ember személyisége is gazdagszik.
Ebben a személyiség-gazdagításban áll a múlttal foglalkozó összes tudományágak, a régészet, őstörténet, paleontológia stb. igazi modernsége, igazi hivatása korunkban. Nem mindegy, hogy ötezer évvel ezelőtt egy kézlegyintéssel megteremtetteknek képzeljük-e magunkat, vagy pedig tudjuk, hogy mérhetetlen időktől fogva adjuk tovább egymásnak az emberi sors, a küzdelmes öntudat stafétabotját; s nem mindegy, hogy – ha már az ábécéről kezdtem beszélni – gondolataink maradandó feljegyzésének a lehetőségét meddig vezetjük vissza; hogy megállunk-e az egyiptomi templomfalaknál vagy magunkénak akarjuk tudni a cseréptáblák, sziklába vésett jelek, emlékeztetőül rakott kőhalmok, rováspálcák és mágikus barlangrajzok örökségét is.
Mikor idősebb kortársaink történelemtanára megállt a múlt mélységének felmérésében az egyiptomi templomfalaknál, egy világkatasztrófa, mely elpusztította volna az emberiséget, egy néhány évszázados múlt tudatával élő emberiséget törölt volna le a világ színéről; egy mai világkatasztrófa időtlen idők reménykedő küszködésének eredményét, napról napra nagyszerűbb eredményét semmisítené meg bennünk. Bennünk, akik határtalanná igyekszünk tágítani az „ismert világ” fogalmát.
Mindeddig mint gondolat-őrző jelrendszerekről szóltam az ábécékről, úgylehet némi pontatlansággal a szóhasználatban; az utolsó ábécé, amelyről végezetül szólni kívánok, más természetű dolog. Ez az ábécé, társaim a nem tudjuk milyen ősi ember-létállapotban, egy rövidítés (néhány héttel ezelőtt ugyanitt elmondtam már, nem nagy lelkesedéssel, hogy betűszavak korában élünk), valamely hatalomnak a klasszikus fegyverzet mellett rendelkezésére álló három modern fegyvernem összefoglaló rövidítése az atomic, bacteriological és chemical szóból; a vég- pusztulás lehetősége tehát, hiszen csak a nyíltan bevallott létező mennyiségek az ABC-típusú fegyverekből bőségesen elegendőek arra, hogy kiirtsanak egy egész lakott naprendszert. Igen, ez az ábécé a halál ábécéje, amelynek megvan minden fizikai lehetősége arra. hogy az utolsó legyen; hogy pontot tegyen puha agyagba mélyesztett ékjelekkel, sziklába faragott ábrákkal, selyemre festett kínai szó-képekkel, kőbe vésett germán rúnákkal, római kapitálisokkal és karoling minuszkulákkal, Gutenberg betűivel és a szedőgép itt látható petit groteszkjeivel írott küzdelmes történetünk végére.
Nem tudjuk, melyik volt az első ábécé, noha ma már messzire belelátunk az idők hajnalának derengésébe. Tudjuk, hogy az utolsó melyik – lehet. Ó, kedves jelenkori történelemtanárok és minden oktatói, írástudói ennek a kornak, hirdessétek hangosabb szóval emberi örökségünk értékét, emeljétek magasra önbecsülésünk arany szentségtartóját, hogy azok, akiktől függ, ismerjék fel, milyen kár volna értünk. És kitől nem függ ebben az egy-sorsú, mert egyformán fenyegetett világban?
Megjelent A Hét I. évfolyama 7. számában, 1970. december 4-én.