Nehezen fogok tollat, hogy recenziót írjak Kiss Jenő harmadik – és talán legszebb – román népköltészeti fordításkötetéről, a Szarvasokká vált fiúkról (Kriterion, 1971.); nehezen, mert odakinn egyhangú eső esik, szürke betonkockákra látok az ablakomból, autók búgása hallszik fel, s mindez sehogysem illik annak a világnak a hangulatához, amelyből jöttem, amelynek rozmaringillatát és apollói fényét magammal hoztam lelkemben a könyv lapjairól.
Nem ismertem ezt a világot. Bár munkásságom elenyészően szerény a Kiss Jenőéhez képest, pár ezer sornyi román népdalt, balladát magam is fordítottam, s közben legfennebb csak fel-felcsillant előttem ez a világ, amelyről szólok; a kiadói megbízatások énnekem általában szökött jobbágyok panaszait, erdőn élő szegénylegények harcias dalait juttatták, s ilyenképpen – nem lévén folklorista – mindeddig nem léptem be ebbe a színpompásabb, boldogabb, valóságfelettibb világba, a karácsonyi-újévi kolindák világába. De az a gyanúm, hogy velem együtt még igen sok magyar olvasó kívül rekedt ezen a szépséges világon (magyart mondok, mert a román közösség sok helyütt még ősforrásukból hallja a kolindákat, s Olvasót mondok, mert a népélet hagyományosabb formáitól elszakadt közösségek számára ez a világ ma csak könyvélmény lehet), s így kettős érdem a Kiss Jenőé; egyszeres – amelyben a kötetet válogató-szerkesztő Faragó Józseffel osztozik – mint felfedezőé, s egyszeres, mint műfordítóé, ki orpheuszi hangszerjátékkal vezeti bennebb-bennebb elbűvölt olvasóját ebbe a csodálatos világba.
Mi az a sajátosság, amit itt fennebb ötlet- vagy ihletszerűen neveztem egymás után rozmaringillatnak, apollói fénynek és valóságfelettiségnek? Talán az lesz legcélravezetőbb, ha keletkezése útján próbálom megközelíteni a kolindák világát. Karácsony van vagy újév, a falu hóba süpped, s valami örök, a történelem folyamán sohasem oktalan jobbra-vágyakozásba, kék árnyékokkal száll le az este, a máskor talán üres gyomrokat meleg kalács, a máskor talán keserű szavakra nyiló ajkakat édes itóka simogatja; házról házra járnak a kolindálók, s ahol máskor úgylehet az ebekkel ugattatták volna ki őket, most tiszta búzát öntenek a tarisznyájukba. Miről fog itt szólni az ének? Ez nem a leszámolás órája, hanem a békességé, a szereteté és az álmodozásé; a pogány és keresztény hiedelmek szimbolikája a szabadság, egyenlőség, testvériség, boldogság, bőség – ha úgy tetszik, az osztályok nélküli társadalom – vágyálmát fejezi ki; az ének királyfiakról szól s királylányokról, azaz az életnek örülő emberekről, végtelen juhnyájakról, aranyozott szarvú ökrökről és táltos lovakról, virágzó almafákról, ékkövektől ragyogó köntösökről, selyemfátylakról, napról és csillagokról, emberi nyelven beszélő állatokról, hűségről, szerelemről s termékenységről. Mondom, én a Szarvasokká vált fiúkból ismertem meg ezt az énekkel teremtett világot, s nem tudom, mily mértékben a válogatás munkája benne az apollói fény mindent betöltő sugárzása – de itt alig van árnyék (legfennebb „esti árny”-ról esik szó valamelyik költői képben), alig van szomorúság, beteljesületlen vágy és lehetetlenség; a képzelet tündéri világa ez, ahol egy ifjú vitéz például csak azért elégedetlen a paripájával, mert a nap udvaránál nem ugrik magasabbra, és ahol a takaróik alatt egymásnak örülő szerelmeseket hó lepi be, úgyszólván az egyetlen téli képként ebben a folyamatos tavaszban –, hogy aztán kiderüljön: sziromeső hullt rájuk a fölöttük virágzó almafáról. Ez tehát a kötetbe foglalt kolindák világának sajátossága, s ezt a megállapítást nem cáfolná, hanem még inkább megerősítené egy, a balladaszerű kolindák (például a Sziminik mester, a Manole-ballada változata) tragédiafelhős borongására tett észrevétel; egy ilyen észrevétel ugyanis épp arra hívná fel a figyelmet, miképpen „szelídül meg” a kolindában egy-egy balladabeli esemény komorsága.
Nem akarom azonban ennek a kimutatásával vesztegetni az időt, mert még szóba kell hoznom egy másik – érdekesebb – sajátosságát is a Szarvasokká vált fiúk tündöklő világának, előrebocsátva, hogy egy általam érzett sajátosságról lesz szó; objektív meglétét nem tudom igazolni, de hinni merem, hogy érzésem nem csal meg. Miközben a fordító vezetésével bejártam a mondott világot, előttem eddig ismeretlen környezetében sokszor mégis ismerős elemekre bukkantam, valamire emlékeztető elemekre – az apollói fény áradásában például az Iliász olümposzi jeleneteinek hangulatára. De volt valami, aminek a hasonlósága valami máshoz csak halvány sejtelemként kísértett, s nem akart sehogysem megfogalmazódni, mígnem a kötet másodszori olvasásakor újra elértem a sziromeső-hullásos kolindához (152. old.) s akkor egyszerre rájöttem a „valami más”-ra; igen, ez a kép a középkori lovagköltőket, az európai – sőt nyugat-európai – lovagi költészetet juttatja eszébe az embernek, azzal mutat közeli rokonságot. S vajon csak ez az egy kép?
Nem, egy egész rétege van itt a kolindáknak, amelyekből visszakövetkeztetve az életre, ahonnan tárgyukat vagy kelléktárukat, szemléletüket vagy szókincsüket meríteniük kellett, az ember előtt egy „népi lovagvilág” váratlan panorámája kezd kibontakozni. Többször is találkozunk agarászó, solymászó daliákkal (mindkét sport jellegzetes lovagi időtöltés), várablakokon kitekintő lányokkal, várablakok alatt lovukat táncoltató kérőkkel, kik szinte szabályszerű tornákon mérkőznek választottjuk kegyéért; képekben vagy hasonlatokban gyakorta fel-felbukkan két állat, mely nálunk nem él, ám annál többször esik szó róla a lovagi költészetben, úgymint a sárkány s az oroszlán; uralkodók szolgálatában álló vitézek törekednek magas tisztségek elérésére, ékes ruhák viselésére (ugyancsak jellegzetes lovagi eszmény); – s így tovább, akárki megpróbálhat a kötetben ennél sokkal bővebben lelhető adatokból rekonstruálni egy képzelt lovagvilágot.
Semmiféle magyarázattal nem akarok szolgálni a Szarvasokká vált fiúk eme sajátosságát illetően, hiszen már mondtam, hogy meglétét – azt, hogy csakugyan valami elfelejtett lovagvilág emléke és hangulata ez – nem tudom igazolni, csupán így érzem.
Mindenesetre a kolindák napfényes világába nagyon jól beleillenek ezek a „lovagi” színek és motívumok, s bűbájosan keverednek el benne a régi román népéletet idéző színekkel és motívumokkal, oly tökéletes összhangban, mint a már emlegetett Iliász világában, melynek hősei egyszemélyben pásztorok és királyok. Túl a szép magyar nyelvű verseskönyv olvasásának lelki, esztétikai természetű gyönyörűségén, ennek a világnak a felfedezése jelentette számomra a nagy nyereséget ebből a könyvből, és ez nálam megmarad ugyancsak esztétikai természetű gyönyörűségnek – de nem tartom kizártnak, hogy az új nyelv új köntösében megjelenő kolindák tudósabb szemek előtt olyan titkokat áruljanak el önmagukról, amelyeknek létezéséről eddig a kutatóknak sem volt sejtelmük.
Mindazt a sok felbecsült és nagyrészt még ezután felbecsülendő értéket, amivel a kötet gazdagabbá tett mind egyénileg-lelkileg, mind közösségileg-tudatilag – mi, magyar anyanyelvű olvasók, Kiss Jenő munkásságának köszönhetjük. Következetes, céltudatos műfordítói tevékenységét (ne feledjük, hogy csak a román népköltészetből most a harmadik könyvet tette az asztalunkra, nem számítva a klasszikus és jelenkori költők folyamatos tolmácsolását), bizonyos értelemben áldozatosnak kell neveznem, hiszen Kiss Jenő aktív költő, aki a művészi önkifejezés és megvalósítás legközvetlenebb lehetőségéről mond le, ameddig fordít. Sokszor mondjuk, de még mindig nem tudatosult bennünk eléggé, mennyire nemes hagyománya az a magyar irodalomnak, hogy alkotó egyéniségei hivatásukból fakadó kötelességüknek érezték a másutt, más nyelveken létrejött irodalmi értékek beölelését a magyar közműveltségbe, egyúttal a mondott értékek szélesebb körű ismertté válásának, további közvetítésének jó ügyét is szolgálva. Kiss Jenő példamutató folytatója ennek a hagyománynak, s romániai magyar költő minőségében természetesen éppen a román irodalom és folklór legavatottabb tolmácsolója; műfordítói munkájának termése, eredménye tehát épp úgy jelent szellemi nyereséget közvetlen közönsége számára (amelybe a Magyarországon és másutt élő magyarul olvasókat szintén beleszámítom), mint a lefordítottan új, jelentékeny elterjedést nyert művek, illetve a műveket létrehozó nemzeti közösség számára.
Ez volna általában – s nemcsak Kiss Jenő munkásságára érvényesen – a műfordító tevékenységének kultúrpolitikai-erkölcsi értékelése; hátra van még az esztétikai értékelés. Magától értetődő, hogy ha a műfordító bizonyos nemzeti irodalmak (és közvetve kultúrák, népek) kétoldalúlag megbízott nagykövete, akkor munkásságának esztétikai értékelése szorosan összefügg az erkölcsi értékeléssel; minél hívebben fordít, s minél több sajátos értéket tud átültetni az eredetiből a fordított műbe, annál jobban látja el tisztét.
Kiss Jenő elsősorban tapasztalt költő, ami költőre alkalmazott jelzőként nem tűnik hízelgőnek; én azonban itt nem a költőre mondom, hogy „tapasztalt”, hanem a műfordítóra, hogy „tapasztalt költő” – azaz rég túlvan azon, hogy küzdenie kelljen a nyelvvel, mely nem önként fejez ki bizonyos tartalmakat bizonyos műformákban. Ez, hogy „tapasztalt költő”, úgy jelentkezik a műfordító Kiss Jenő esetében, mintha két anyanyelve volna, a magyar s a vers; az egyiken éppoly természetesen fejezi ki a lefordítandó mű tartalmát, amilyen könnyűszerrel reprodukálja a másikon a kívánt műformát.
„Hó hull fenn a sziklán, harmat lenn a pusztán; az a hegyi harmat s az a rónasági összekeveredtek, folyondárrá lettek, sűrű folyondárrá és virágzó náddá” – kezdi a kolindát a bátor szarvasról (53. old.), s az ember többé nem próbál következtetni az eredeti szövegre, nem érzékel semmilyen erőfeszítést a költő részéről arra, hogy fordítása pontos és szép legyen; a vers árad, mint a folyóvíz, s magával ragad csobogó hullámain. Kiss Jenő fordításait olvasva az ember nem érzi, hogy fordítást olvas, s ez a legtöbb, amit egy fordításról mondani lehet; tessék csak megfigyelni, mikor nézünk utána egy idegen szerző könyvében annak, hogy ki fordította (ti. akkor, amikor megüti a fülünket valami erőltetettség vagy éppen erőszakoltság).
Bármilyen illetlenség, a következőkben egy cirkuszi artistamutatványhoz kell hasonlítanom Kiss Jenő fordítói munkáját. Egy ilyen mutatvány sajátos szépségéhez tartozik az, hogy a közönség ne vegye észre, mekkora erőfeszítésébe kerül a produkció a mosolygó cirkuszművésznek – és ez a műfordító „mutatványánál” sincs másképpen. Csakhogy az artista produkcióját nézők egy csöppnyi önismeret birtokában azonnal tudják, hogy ezt ők nem tudnák megcsinálni, s minél bonyolultabbnak látszó akrobatikáról van szó, annál világosabban tudják; a műfordító fordított akrobatikájában viszont éppen a legegyszerűbbnek látszó teljesítmények a legnehezebbek.
Szükségesnek tartottam elmondani ezt, mivel egy népköltészeti csokor fordítása – laikus szemmel nézve – úgy lehet, egyszerűnek tűnő mutatvány, lévén az elért szöveg oly bámulatos egyszerűségű; ám tessék meggondolni, hogy a népdalban a sorok rövidsége, a rövid sorok értelmi és nyelvtani lezártsága, a képek tisztasága, az elbeszélés szűkszavúsága, az általános tömörség és sok egyéb hasonló tulajdonság mind-mind az egyszerűség alapjában véve bonyolult mozaik-képének összetevői, s ennek a reprodukálása sokkal több gondot és fáradságot követel a műfordítótól, mint a bonyolultságé, amelynek szövevényes szókapcsolat-indáit kedve szerint oldhatja-bogozhatja.
Néhány évvel ezelőtt gyönyörűséggel merültem el Kiss Jenő artisztikus, zenélő G. Bacovia-fordításaiban, s eszem ágában sem volt munkája fáradságosságára gondolni; most mély tisztelet tölt el teljesítménye iránt, hiszen tudom, milyen nehézségeken győzött – de győzött, ez a fontos, az olvasó előtt rejtve maradó erőfeszítéssel, az anyanyelven-szólás könnyedségével.
Egyetlen kérdő és kételkedő hangsúlyú megjegyzésem van a Szarvasokká vált fiúk szövegének magyar nyelvével kapcsolatban: nem túlságosan művelt költői nyelv-e? Kiss Jenő – elvben igen helyesen – tartózkodik az archaizálástól (például az egész kötetben alig néhányszor használ a mai magyar köznyelvből már kiszorult igeidőket), s a népieskedéstől hasonlóképpen; mintha két anyanyelve, a magyar és a vers mellett volna még egy harmadik, a kor nyelve, a mai költő, a mai ember nyelve, erre a nyelvre fordítja az ősi kolindákat, a tartalmi és képi értékek átültetésére összpontosítva a figyelmét, s a román szöveg régiségéből fakadó hangulati értékeket mellőzi, illetve „behozásukat” a magyar szövegbe az olyan szavakra bízza, amelyek az általuk jelölt dolgok nyilvánvaló régiségével (például lándzsa, dárda stb.) utalnak a szöveg múltba-gyökerezettségére. Miért nem kifogás ez, miért csupán szerény megjegyzés? Mert – ahogy mondtam – Kiss Jenő itt elvben helyesen járt el, hiszen nem száz vagy sok száz esztendős magyar népi regölésekké vagy virágénekekké kellett alakítania a román kolindákat, amit meg tudott volna tenni, hanem le kellett fordítania őket, mai költőként; és csupán gyakorlatban járt el néhol kissé elsietetten, amikor olyan „modern” vagy műköltői csengésű szavakat és kifejezéseket felejtett a szövegben, mint „tárgy” („asztal” jelentésben), „sós kenyér”, „nőszirom”, a „természet alszik” stb.
Tekintve, hogy a kötet a legjobb műveknél megszokott gyorsasággal tűnt el a könyvpiacról, nem reménytelen, hogy Kiss Jenő egy-két fésűhúzással kiszedi ezt a néhány kócszálat a következő kiadás hajzatából.
Noha eredetileg nem állott szándékomban egyébről szólni, mint a kolindák előttem szinte csodaszerűen feltárult világáról, s a költőről, aki feltárta, úgy érzem, igazságtalanság volna hozzá nem tenni, hogy a kötetben költőileg újrateremtett világ alaposabb tanulmányozásához Faragó József igényes, dokumentált bevezetője és gondos jegyzetei adják meg a bédekkert, és Plugor Sándor szép illusztrációi egészítik ki képünket a képzőművész ugyanitt szerzett benyomásainak sugallatos rögzítésével.
Megjelent A Hét III. évfolyama 18. számában, 1972. május 5-én.
