Kétszer is visszatértem a „kisgalériába”, ahol legutóbb kiállított. Nemcsak a derű vonzott, hogy másodszor is, harmadszor is érezzem telkembe áramlani a Reggel című képről, hanem egy elméleti kérdést is szerettem volna tisztázni önmagomban. Lehet-e sajátosan értékhordozó tulajdonságnak tartani a nőiességet?
Nem tudtam megítélni, hogy maguk a képek tartalmazzák-e az értékhordozó nőiesség jegyét, vagy pedig én látom beléjük a festő személyének ismeretében; kíváncsi vagyok, hogyan fogalmazná meg F. Nagy Éva festészetének e tulajdonságát valaki olyan ember, aki elé név nélkül kerülnének a képek, s aki még azt sem tudná, hogy a festő – nő. Nem biztos, hogy föltétlenül nőiességnek nevezné el; lehet, hogy nagy fokú érzékenységnek, emberi melegségnek, a szépségre való fogékonyságnak, a szépség és a derű keresésének, törekvésnek az összhangra és dekorativitásra; s még valószínűbb, hogy „cselekvő művésziség”-nek nevezné el, a művész arra irányuló igyekezete jelének, hogy képei világából száműzze a rútságot, s a nagyvilágnak azt a kis részét, amelyet művészete fényével besugároz, megtöltse gyönyörűséggel és derűvel.
Íme a bizonyíték – a külföldi tanulmányútról hazahozott sokszínű városképek. Nem dokumentumok ismert vagy ismeretlen tájakról, nem naiv rácsodálkozások pompás épületekre, hanem féltő kezekkel megőrzött vagy újraalkotott hangulatok; egyszóval művek, amelyektől ama távoli tájak távoli szépségétől teljesen függetlenül a mi „kis galériánk”, a mi középületeink egy-egy enteriőrje, a mi szobánk lesz szebb. Mint finom, dolgos, érzékeny női kezek megannyi teremtőmozdulatától.
Megjelent A Hét II. évfolyama 48. számában, 1971. november 26-án.
Kiemelt kép: Fodor Nagy Éva: Aranymadár (vegyes technika); a mostan közölt képek természetesen nem az ötven évvel ezelőtti cikket kísérték…
