Amikor 1969-ben férjével, Ciupe Auréllal közösen rendezett kiállítását láttam a kolozsvári Művészeti Múzeumban, sehogy sem tudtam leplezni kellemes meglepetésemet, s ezt ott helyben be is vallottam a művésznek. Csak annyit jegyzett meg, hogy nem én vagyok az első, aki hasonló gratulációval fordul hozzá, hiszen valóban nem tartozott a gyakran szereplő képzőművészek közé. Meg aztán… nem volt könnyű férjének országos hírneve mellett elismerést szereznie magának. Ehhez bizonyítania kellett, a maga útján járva, hogy a közvélemény ne csak mint művészfeleségről vegyen róla tudomást, aki erőszakosan részt kér nagy nevű férje sikereiből.
Alig négy év telt el azóta, s a bukaresti Apolló-teremben Löwith Egon szobrászművésszel és Florean Milan grafikussal közösen rendezett újabb egyéni kiállításán mintegy igazolását láttam annak, amit gyakran emlegetnek mostanában szakmai körökben: Ciupe Mária egyike a legjobb textilművészeinknek.
Művészi fejlődése szorosan összefügg a hazai textilművészet újjászületésével, amelyet a rohamos építkezésekkel párhuzamosan fellépő belső térrendezés igénye sürgetett. Ebben a vonatkozásban a textil csakhamar felvette a versenyt a freskóval, amelyet nagyrészt kiszorított a külső falakra, mert azon kívül, hogy a legrafináltabb protokolláris és esztétikai igények kielégítésére egyaránt alkalmas, az otthonosság hangulatát is a környezetünkbe lopja. A textilművészet sohasem csak a kiállított műtárgy – faliszőnyeg vagy batik – szigorúbb vagy lazább kereteivel hat a szemlélőre; arra ösztönöz, hogy közeledjünk hozzá, hogy rátegyük a kezünket, hogy a tekintetünkkel nyomon kövessük a színes gyapjúszálak tekervényes útvesztőit vagy a selyem súlytalanságát még inkább felfokozó áttetsző színfoltokat. Ennek a spontán kapcsolatnak a tudatos kihasználása érdekében született manapság a textilművészetben az a törekvés, amely környezetünk „átköltése” érdekében már a harmadik dimenziót ostromolja, s nem kisebb célt, mint az „űr meghódítását” tűzte ki céljául.
Részben már le is szállt a falakról és mobil-plasztikává alakult, s ezek valóban érdekes kísérletek abban az értelemben, amit az ambientális elképzelések környezetünk humanizálásaként emlegetnek. És ne feledkezzünk meg a legfontosabbról: a hagyományos iparművészeti ágakhoz viszonyítva, amelyek sokkal egyértelműbben funkcionális rendeltetésűek, egy faliszőnyegnek esztétikai rendeltetése van és gondolatközlésre alkalmas. Nem gondolok föltétlenül történelmi kompozíciókra, figurális-tematikus vagy egyéb „szélesvásznú” jelenetekre, hanem olyan természetű közölnivalóra, amelyhez a legnemesebb stilizáló szándék is kevés, ha nincs mögötte a vérbeli alkotóművész gondolatvilága.
Mindez akkor ötlött fel bennem, amikor Ciupe Máriának az Ikrek című kompozícióját láttam. Azon kívül, hogy szövése technikailag is gyönyörű, kivételes tömörséggel sugallja a genézis gondolatát, harmonikusan egyesíti magában a festőiség és az anyagszerűség kettős követelményét. Az impresszionista képkivágást alkalmazó Tükröződések dekoratív fantáziára valló madarai, vagy több alakos kompozíciói mind a művészi látás eredetiségében és keresetlen egyszerűségükben megragadóak, ahogyan sajátos értelemmel ruházzák fel a látszólag jelentéktelen vagy megszokott valóságelemeket.
Vonalvezetésének eleganciája, a biztos arányérzék és mértéktartó színskálája mind olyan művészre vall, aki azzal a szándékkal fogalmazza át a természettől kapott élményeit, hogy azok lélekben is gazdagítsák a műélvezőt. Az iparművészetek hazájában aratott sikere is ezt bizonyítja, s Karl Brix, az ismert Karl Marx-Stadt-i művészettörténész és esztéta ezeket írta róla: „… Valamennyi munkájából nemes egyszerűség és derűs nyugalom árad. Egy árnyalatokban gazdag, visszatartott színvilág tárul elénk, muzikálisan finom átmenetekkel. Az egyszerűben látja Ciupe Mária a nagyságot és a szépet, az alkotás folyamatának azokban a mozzanataiban, amelyeken keresztül a természet jelenségeit művészi formává alakítja… A szó nemes értelmében dekoratív kompozíciói lehetnének bármilyen belső tér díszei, de – azon kívül, hogy ünnepet jelentenek a szemnek – a színek és formák harmonikus összecsendülése hiteles esztétikai élményben részesíti a szemlélőt.” (Fordítás és kiemelés a cikkírótól.)
A bukaresti Apolló-terem a fiatal művészek bemutatkozásának egyik legfontosabb fóruma. Rövid időn belül hagyományává vált, hogy az itt bemutatott művek valamilyen értelemben a korszellem hordozói legyenek. Én azzal a benyomással távoztam a kiállításról, hogy Ciupe Mária legfrissebb munkái „fiatalosabbak”, mint termékeny munkásságának bármelyik megelőző szakaszában. Utolsó szőnyegének a Szárnyalás címet adta, s az élmény líraiságát tekintve akár egy fiatal leány költői látomása is lehetne. A majdnem monokróm eszközökkel megoldott, nagy méretű faliszőnyeg talán a legszebb az eddigiek közül, s nem csak mint egyedi munka figyelemre méltó, hanem a művész teljes alkotói felszabadultságának is biztos jele. Olyan területre érkezett vele, ahova eljutni: maga a művészi kiteljesülés.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 50. számában, 1973. december 14-én.