Így igaz. Ha ma már nem is bányásznak Torockón ezüstöt, vasat, az itteni bányászat hagyományai mégis megérdemlik a figyelmet. Ebben igaza van Herédi Gusztávnak (A Hét, 1974. június 14.) A Székelykő vidékével foglalkozó cikkeket olvasva azonban az a benyomásom, hogy Torockó bányászatát a legtöbben egy befejezett történelmi ténynek tekintik, amolyan múzeumi emléknek. Jómagam optimistább vagyok (egyes szakemberek kételkedése ellenére), és szükségesnek tartom a geológiai kutatások kiterjesztését, esetenként a kimerítettnek vélt lelőhelyek helyzetének felülvizsgálását. És ebben nemcsak a technikai szakkörök, hanem a történészek is segíthetnek.
Hogyan?
A történelmi adatok szerint hazánkban az elmúlt évszázadok folyamán sok helyen működött vasércbánya, vasolvasztó, olyan vidékeken, ahol ma kevés nyoma van ennek a tevékenységnek: Száldobos, Lápos, Csíkszenttamás, Madaras stb. Torda és Torockó környékén még a múlt század közepén is legkevesebb 13-16 vasércbánya termelt, némelyik egészen 1876-ig. Vannak bányák, amelyek sokkal régebben beszüntették a kitermelést, így a gerendi 1734 körül, tehát a nyomai még jobban elmosódtak.
Egyes kutatások eredményei azt mutatják, hogy érdemes tekintetbe venni a régi feljegyzéseket, nagyobb figyelmet fordítani a bányászat történetének adataira. Sajnos, elég kevés a bányászati vonatkozású történelmi munka, és ezek lényeges része az események leírására vonatkozik, a társadalmi és műszaki kérdésekre. Ritkán elemzik a bányák bezárásának okait, s csak részben a kitermelt érctelepek helyzetét, nem elég pontos azoknak a területi meghatározása.
Nyilvánvaló, hogy a múltban nemcsak azért zártak be egyes bányákat, mert az érctelepek teljesen kimerültek, hanem azért is, mert történelmi, gazdasági viharok vonultak el fölöttük. Azonkívül, a bányászat akkori műszaki színvonala nem tette lehetővé a mélyebb rétegek kutatását és még kevésbé kitermelését. A torockói bányák legnagyobb mélysége például (a feljegyzések szerint) nem haladta meg a hatvan métert.
Az újabb geológiai kutatások eredményei arról tanúskodnak, hogy a bányazárás oka sok esetben nem az érchiány volt. Sokszor a felszínen és a kisebb mélységekben kiaknázott érctelepek alatt vagy közelében, néha nehezen felkutatható, szeszélyes formájú képződményekben jelentős érctartalékok húzódnak meg. Példa erre Balánbánya. Vagy közelebb Torockóhoz: Kisbánya. És, ha tekintetbe vesszük azt a tényt, hogy a jövőben sor kerül a szegényebb fémtartalmú ércek értékesítésére is (ami világszerte szükségszerű követelménye az ásványtartalékok ésszerű kiaknázásának), a hajdani lelőhelyek szerepe bányászati szempontból még inkább nőhet. A geológiai kutatások sajátossága: az első próbálkozások ritkán eredményesek, tehát csak egy pár kis mélységű fúrásból nem lehet végleges következtetéseket levonni. És az is előfordul, hogy nem ott fúrunk, ahol kellene.
Véleményem szerint a bányászat történetének alaposabb ismerete segítené a geológusokat a kutatások megfelelőbb tervezésében, irányításában. És mivel gyakorlati elfoglaltságuk miatt kevés idejük és lehetőségük van levéltári munkára, segítségükre lehetnének a történészek is.
A valós lehetőségekre a jövő adhatja meg a választ. De a jövő nem magától alakul ki: a ma szakembereinek a kötelessége megfelelő irányt adni a fejlődésnek.
Megjelent A Hét V. évfolyama 27. számában, 1974. július 5-én.
