A nemrég jubiláló Mindenki Könyvtára (Biblioteca pentru toţi) világirodalmi sorozatainak kapcsán akárki számot vethetett a román könyvkiadás jelentős fejlődésével. A fejlődés két vonatkozásban jut kifejezésre: közvetíteni az azonnalit és ezzel párhuzamosan törleszteni az adósságot. Az első szándék például, megbecsülendő gyorsasággal, a nouveau roman képviselőinek (Michel Butor, Alain Robbe-Grillet, Nathalie Sarraute, Marguerite Duras stb.) standard műveivel ajándékozott meg a jelenkori amerikai próza képviselői (John Updike, Truman Capote stb.) és mások művei mellett. Utóbbi szándék juttatta el a román és a románul olvasóhoz, tömegkiadásban, olcsó áron a század irodalmának világnagyságait (Joyce, Virginia Woolf, Hermann Hesse, Proust, Heimito von Doderer, Faulkner stb.)
A világirodalom terjesztéséhez hozzátartozik a világirodalom – történeti teljességében tekintett – tudatosítása is. A művek nemcsak azáltal vannak és hatnak, hogy megírták, kiadták és terjesztik őket, hanem azáltal is, hogv egy elméleti-gondolati rendszerezés segítségével a szaktudományban, művelődéstörténetben és a csiszoltabb, igényesebb olvasókban tudatosulnak, ha egyediségük egy általánosabb összefüggés egészében is megkapja a maga helyét. Rendkívüli fontossága és jelentősége van tehát minden irodalomtörténeti és irodalomelméleti műnek, és az ilyen műveket nem pótolhatják – ismételten csak példaként említve – a Mindenki Könyvtára rendszerint bő, alapos, tárgyilag is jól tájékoztató tanulmányai, előszavai, sem a Tudományos Könyvkiadó gondozásában megjelenő s jól használható, lexikális jellegű irodalomtörténetek. (M. Isbǎșescu német és S. Bercescu francia irodalomtörténetére gondolok.)
A jelzett felismerés vezethette rá a Világirodalmi Könyvkiadót arra, hogy egymás után kiadja –hisszük, hogy a rokon források még távolról sem apadtak el! –, alapos felkészültségről tanúskodó bevezetőkkel, gondos, néha éppenséggel túlméretezett jegyzetapparátussal és könyvészettel, az egyetemes irodalomtudományban az utóbbi harminc évben keletkezett alapműveket, azokat, a bízvást mondhatjuk, világhírű s részben -hatású szakmunkákat, melyek beható ismerete nélkül korszerű tájékozódás e komplex diszciplínában nehezen képzelhető el. Így jelent meg 1967-ben Erich Auerbach kiváló munkája, a Mimézis avagy ábrázolt valóság a nyugati irodalomban. Még ugyanabban az évben könyvpiacra került az amerikai René Wellek és Austin Warren szerzőpár előzőleg ugyancsak számos nyelven és kiadásban napvilágot látott Irodalomelmélete. Egy évvel később a neves és sokat idézett R. M. Álbérès összefoglalását, A modern regény történetét is kezünkbe vehettük román nyelven.
Még 1970. megjelenési évvel, de csak az idén került könyvforgalomba az irodalomtörténettel, stílustörténettel és műfajelmélettel foglalkozók körében igen jól ismert nevű Ernst Robert Curtius főműve, az Európai irodalom és latin középkor. (Eredeti címén Europäische Literatur und Lateinisches Mittelalter).
A több mint nyolcszáz oldalas kötetet Alex. Duţu tanulmánya vezeti be. Ezt az eredeti kiadások előszavai, majd a törzsanyag követi, epilógussal zárt tizenhét főcím alá sorolt nagy fejezetben: I. Az európai irodalom, II. A latin középkor, III. Irodalom és tanítás, IV. Szónoklattan, V. Topika, VI. Természet istennő, VII. A metaforák művészete, VIII. Költészet és retorika, IX. Hősök és uralkodók, X. Az eszményi táj, XI. Költészet és bölcselet, XII. Költészet és vallásbölcselet, XIII. A múzsák, XIV. Klasszicizmus, XV. Manierizmus, XVI. A könyv mint szimbólum, XVII. Dante.
A törzsanyagot kétszáz apró- és sűrűbetűs oldal követi, mely huszonöt miniesszét tartalmaz, amolyan műhelyforgácsokat, egy-egy részletkérdésen (pl. Diderot és Horatius, Calderon művészetelmélete, Az úristen mint demiurgosz, A szövegelemzés mint gondolkodásforma, Irodalomtudomány a késő antikvitásban stb.) próbálva a szerző központi ideáit igazolni, illetve árnyalni, tovább mélyíteni.
Már a fő fejezetcímek puszta felsorolása az anyag rendkívüli filológiai gazdagságát, a felvetett kérdések tárgyalásának szélességét, valamint a szempontok elméleti magasrendűségét és szükségszerű elvontságát mutatja. A mélyebb belemerülés még fokozottabban igazolja az elősejtelmet. Fölösleges lenne tagadnunk, hogy Curtius könyve alapos előzetes ismeretet, nagy olvasottságot, fejlett gondolkodáskészséget, sok türelmet és alázatos odaadást tételez föl.
Az Európai irodalom és latin középkor című művet – tárgyilag – ismertetni fölösleges és reménytelen. Gazdagsága, sokszálúsága ezt lehetetlenné is teszi. Viszont nem tűnik hiábavalónak kiinduló szempontjainak, néhány következtetésének és műve módszerének felvázolása, illetve megvillantása.
E. R. Curtius leghatározottabban elveti a szerinte szemléletbeli és módszerbeli válságban agonizáló – az elmúlt két emberöltőben gyakorolt – irodalomtudományt. Híjával találja a szociológiai és lélektani, a szellemtörténeti és stíluskritikai megközelítés módszertanait, melyeket irodalmon kívülieknek s nem egzaktaknak minősít. Felfogása gyökerében megkérdőjelezi az olyan hagyományos fogalmakat, mint: világirodalom egyenlő a nemzeti irodalmak összeségével, illetve a nemzeti irodalmokat egy virtuális (európai) eszme kapcsolatai és kölcsönös érintkezései emelik a világirodalomba. Curtius számára – valljuk be, egyáltalán nem indoktalanul – a világirodalom meglehetősen körvonalak nélküli, szétfolyó és tág massza. Ezért szűkítéssel él, s vizsgálódásaiban az európai irodalmat – mint kimutatható egységet képviselő történeti alakzatot – veszi tüzetesen szemügyre. Azonban Curtius nem áll meg az „európai irodalom”-nál, ezen belül is talál egy virtuális középpontot: a középkorit, mi több a középkori latint. Ugyanakkor mint elhamarkodottat elutasítja azt a módszert is, mely a sajátos nemzeti körülményekben rejlő korszakfogalmat – pl. a franciák – alkalmazza az egész európai irodalom ra. A „középkori állandó”-tól széttekintve válik lehetővé – így Curtius – az oszthatatlan és egységes európai irodalom szubsztanciális történetének felfogása, megragadása es ábrázolása, leírása.
De miként? A válaszban a filológus dominál s az irodalom saját és sajátos munkaanyagát (melyet irodalomtudományunk és kritikánk oly kedvtelve hanyagol el!), a nyelvet és annak megintcsak sajátos teljesítményeit és törvényszerűségeit vizsgálja. Ezen a ponton kerülnek be a vizsgálatba az úgynevezett „toposzok”, s épül fel a Curtius és követői nevétől elválaszthatatlan toposzrendszer, mint vizsgálódásaiban elengedhetetlen lényeg. A toposzfogalom rendkívül gazdag. Jelent hagyományos metaforacsoportokat, képsablonokat, retorikai stílusalakzatokat, összességükben szilárd képszerkezeteket, melyekben – sablonként – embertípusok is jelentkeznek. Curtius ezeket a jellemzőket viszonylatokba hozza – az irodalomtörténeti folyamat bonyolult és összefonódott jellegét hangsúlyozva, rendezve és rendszerezve – a költői struktúra elemeivel, az általános képzeleti világról alkotott motívumokkal, érvényesülni engedve mindenkori konkrét irodalomtörténeti jelentőségüket. Az a tény, hogy a formák és formulák művészeti nyelvtanát adja egy összefüggési-kifejezési rendszer egységébe építve, topológiáját egzaktság szintjére emeli s lehetővé feszi, hogy egy hagyománymorfológia felé mélyüljön és táguljon és történelmileg összekapcsolja a középkort az antikvitással.
Szükséges megjegyeznünk, hogy a toposz – a curtiusi felfogásban – nem állandósági tényező, hanem helyzeti értékek minden egyes műben más és más, s mindig valami újban és valami eredetiben jelentkezik. Ennek igazolására a tudós érvek halmazát borítja elénk, melyek – valljuk be illendő szerénységgel – az adatok külsődleges s nem eléggé meghatározó tényezőiként hatnak, s ellenvetésekre ingerelhetnek, és nem tudjuk leküzdeni oly értelmű ellenvetésünket sem, hogy noha az egész toposzelmélet sok izgalmas és hasznosítható – hasznosítandó! – sugalmazást tartalmaz, nem nyújt kellő gazdagságú és evidenciájú megközelítést az irodalom mint valóságalkotó egyéniség-mű-ráhatás közeg egységének felméréséhez. Persze az is kérdéses, noha a részletkutatások és eredmények fontosságát nevetséges lenne tagadni! –, hogy az európai irodalomtörténet, egységesen és egyértelműen levezethető-e – akár fogalmilag – a középlatin irodalomból? És vajh a nemzeti irodalmak valóban oly szervesülten feltárhatók-e a román-latin elemek függésrendszerében s oly másodlagossá degradálható-e nemzeti és nyelvi meghatározottságuk, hogy a történelmi diktandókról ne is beszéljünk, melyek pl. a kelet európai kisnépek irodalmának esetében jelentős – a nyugatinál talán jelentősebb – súlyt képviselnek.
Curtius érdeklődése – s ezt távolról sem lebecsülésére mondjuk – szükségszerűen szaktudományosan egyoldalú. Felfogásunk szerint – mert műve nemcsak tényközléseivel hat! – az európai irodalmat az állandóság és változás összefüggés egységében kell szemlélnünk. Az állandó elemeknek (toposzok) nem állandóságát, hanem éppen változó helyzetértékét kell figyelembe vennünk, el választhatatlanul a nemzeti irodalmak egyénileg variált – s így Curtius sémáiba bele nem illeszthető – megnyilvánulásaitól. Mindez mit sem von le abból, hogy e műben korunk egyik legjelentősebb irodalomtudományi eredményét lássuk, s felfigyelünk szemléletének egyes alkalmazható módszertani jegyeire, örömmel köszöntve a román nyelvű kiadást.
E. R. Curtius: Literatura europeană și evul mediu latin. Editura Univers, București, 1970.
Megjelent A Hét II. évfolyama 21. számában, 1971. május 21-én