Nem hiszem, hogy bárki eldönthetné, ki az elmúlt ötven év legnagyobb írója. Legnagyobb írók, tulajdonképpen, csak óriási időtávlatokban vannak, miután a mű kor- és ízlésváltozások, valóságérzék-módosulások, szélként érkező s tűnő divatok próbáit kiállta. Ki a filológiai, magyarázó termeszmunka továbbépítő roncsolásait is. Statisztikák nyomán méricskélve, legalább három nemzedéknyi időnek kell eltelnie, hogy egy mű – mindenkor viszonylagos – maradandóságáról beszéljünk. Ám hol van az az állandóságot jelölő hatalmasságtól, melyet az irodalomtörténet summás példái szerint – időleges tetszhalálok folytonosság-megszakításai előznek meg. Bánjunk csínján a szóval: a huszadik századnak még nem lehet legnagyobb írója. De vannak nagy írói, hatásos írói, iskolát szülő írói, sikeres írói, jelentős írói, figyelemreméltó tehetségű írói, sokdíjasírói stb. A toll generálisaitól a háromcsillagos főhadnagyig a teljes törzs- és főtiszti rendfokozatskála képviselve van, anélkül, hogy valóságos értékjelző is lenne. Az írás seregében még a vezérezredes is csak címzetes: a rangfosztás illetve rangvesztés mindennapos látvány. Néha elszomorító.
Mindezek tudatában s óvatoskodó előrebocsátásával kockáztatok meg két minősítő besorolást: utóbbi fél évszázad legnagyobb hatású – a szépírás immanens fejlődése felől nézve! – írója a száz éve született Marcel Proust; legsikeresebb írója – ezt már az olvasó felől mondom! – a tíz éve halott Ernest Hemingway.
Tudom, nem illendő ugyanarra vonatkoztatva, egy összevetésben, kétféle nézőpontot alkalmazni, mi több, opponens látszöget használni. Ám ebben az esetben a „csalafintaság” részemről tudatos: az eleve szétválasztó megközelítés már önmagában is minősít.
A huszadik század epikájában 1901 és 1971 közt – akár regény-modellekben, akár műstruktúrákban, akár műalkotás-rétegvizsgálatokban gondolkodunk – két teljességgel másnak, illetve ellentétesnek minősíthető írói szemléletmód, alkotó módszer, mint a Prousté és a Hemingway-é, nincsen. A miértre és a hogyanra adható válaszok száma tetszőleges. Vizsgálódásunkat, elsősorban terjedelmi okokból, két összefüggő kérdésre szűkítjük: milyen, életformától meghatározott személyes élményanyag táplálta – nem eseménytörténetileg, hanem determináns voltában – Proust, illetve Hemingway művét, és milyen esztétikai következményekkel járt az elkülönítően sajátos élményfeldolgozás.
Egy ilyen vizsgálódásban a potenciális művet kell szem előtt tartanunk, különösebb hivatkozások nélkül. A pontosság kedvéért jegyzem meg, hogy mikor Proust nevét használom, az A la recherche du temps perdu írójára gondolok, időnként félrepillantgatva az előmunkálatoknak tekinthető lean Santeuil-re és az Anti Sainte-Beuve-re.
Hemingway néhány nagy elbeszélés és három regény szerzője: Akiért a harang szól, Búcsú a fegyverektől, A folyón át a fák közé, egy kései remeklésé, a Vándorünnepé. Első regényét (Fiesta), afrikai vadásznaplóját, bikaviadalos könyvét, novellái kétharmadát egy nagyon egyenetlen életmű másodlagos, járulékos termékének tartom, esztétikailag jóval a felsoroltak alatt. Most pedig lássuk a dolgokat in medias res. Hemingway fenegyerekként, tobzódó vitalitással, élethabzsolón és rekláméhesen, kalandszomjasan, mohón és telhetetlenül – végső soron önveszélyesen élt. Az izgalmas életadalékokat már a középiskolás könyvfalók is ismerik: nagyvad-vadászatok, vérbizsergető halászatok, repülőszerencsétlenség, kudarcos ökölvívás, autóbaleset, bőrét vásárra vivő háborús kalandok, irónia nélkül említve: négy feleség… A halál peremén egyensúlyozó élet nemcsak a mítosz tartozéka volt, s a tisztogatás közben „véletlenül” a fejét szétvető lövedék a visszapillantásban természetes következménye az előzményeknek.
Proust üvegházban nőtt fel, széltől is óvottan, ajnározva, elsősorban régi zsidó bankárcsaládból származó édesanyja által. Gyerekkorától kezdve állandóan beteg, fokozatosan egyre jobban elhatalmasodó asztmarohamok kínozzák szinte szüntelenül, élete utolsó éveiben olyan fájdalmakat okozva, hogy gyakran napokig annyi ereje sincs, hogy felkeljen az ágyból. A legkisebb zaj, váratlan fény őrjítő rohamokat idéz elő. Ha fiatalkorában még ki-kimozdult a „világ”-ba – s ez a világ a főúri szalonok, társaságok látogatásából állott –, az utolsó esztendőkben csak nagy néha hagyja el lakását, ritkán fogad látogatókat, roppant magányosan él. Beteg, nagyon beteg, túlérzékeny. Legfontosabbnak tartja, hogy csendet teremtsen önmaga körül. A külvilág zajai elleni szükséges védekezésül vonja be parafával szobája falait. Ebben a mesterséges csendű, gyógyszertől és fulladást gátló füstölőktől illatos világban szerzi meg enciklopédikus filozófiai, műtörténeti és természettudományos tudását s írja meg műveit. Tegyük hozzá – rendkívüli erőfeszítéssel.
A két írói életforma közt tökéletes az ellentét. Egy ponton, úgy tűnik, mégis megdöbbentő megfelelésre bukkan a töprengő: nemcsak Hemingway, Proust is örökös veszélyzónában élt, szüntelen fenyegetettségben, a bármikor ráköszönő halál árnyékában. Hemingway kihívta és dacolt a véggel – amíg bírta. Proust igyekezett minden erejével távol tartani munkájával a korán, de kiűzhetetlenül beléköltözött végzetet. Nem hiszem, hogy műveik metafizikáját vizsgálgatva ne teremtene ez holmi rokonságot, megemlítendőt, mégha mi most elsősorban a különbségekre figyelünk.
Oszlassunk el mindenek előtt egy megkövült félreértést. Proust azért vonult el a külvilág elől s védekezett zárt ajtókkal ellene, hogy életét ideig-óráig meghosszabbítsa műve szolgálatában. És rögtön egy másik felületességet is hessintsünk el: azt, hogy nem volt „élményanyaga” s éppen ezért műve „eseménytelen”. Éppen ez utóbbi kérdésekre adható válaszok, a kétfelőli, a Proust és a Hemingway felőli megközelítés, vezet vizsgálódásunk lényegéhez.
Az irodalomtörténeti felmérésekben, a Hemingway-vel foglalkozó írásokban található egy, így-úgy megfogalmazott. hamis azonosítás: életrajz = élményanyag = életmű. Mindez nem igaz s túl egyszerű is lenne képletként.
Hemingway gondosan megszűrve öntötte formába megélt élményeit. A nem kis vitalitással behabzsolt külvilág, a maga, szüntelenül alakuló egyéni és társadalmi vonatkozású történésviszonylataival, egy sajátos művészi világkép közvetítésével emelődtek át a próza öntörvényű világába. Lényegében éppen ennek a közvetítésnek a mikéntje az, amit sajátosan hemingway-inek érzünk, melyet – a felületen – jellegzetes, lényegében utánozhatatlan írásmódjában találunk meg. Ez az írásmód annyira személyes, hogy bármilyen hű reprodukálása: másolás, írói átvétele: epigonizmus. A szemléletmódból kinövő stílus, mely úgy több, hogy más mint az átélt valóság és írói élettapasztalatok összessége teszi ilyenné. Visszakapcsolva a gondolatsort – a fedezetéül szolgáló élet nélkül elvileg elképzelhetetlen, gyakorlatilag elképzelhető, de csak mint játszadozás, mimikri és nem mimézis. Ezek az írások nem azonosak a Hemingway által csodált s részben élt férfias, kemény, erőszakos, gyakran fojtogatóan vérszagú, halálhangulatú élettel. De elképzelhetetlenek, s nem lőhettek volna létre egy nem olyan író tollából, aki nincs – úgymond – testi kapcsolatban a valósággal. Alighanem ez az életesség magyarázza, hogy Hemingwaynél az írás alap-építőeleme, a szó, maga is tárgyszerűvé válik, túlzással: tapinthatóvá, ízlel- hetővé, láthatóvá, kiterjedése sőt súlya van. Az író a lét válaszait a cselekményességen keresztül keresi, egyszersmind írásai negyedik sőt ötödik dimenzióját is, értve ezalatt, hogy a próza járulékos elemek nélkül váljon jelentéshordozóvá.
Ebben a birkózásban, végső következtetésben, Hemingway alulmaradt. Az „abszolút próza” nem született meg (igaz, más tollán sem). Az a próza, melyben a tárgyiasan, a pontosan kidolgozott úgy tud képletté vagy képletessé válni, hogy nem válik elvonttá. Már maga a kísérlet igen nagy árat követelt: a dolgok értelméről való lemondást, a hibátlan plasztikusság érdekében. Legjobb műveiben – én ilyenként szeretem kései, sok romantikus hangulattal átszőtt, „fáradtnak” tartott regényét, A folyón át a fák közé-t is – a külső tények láncolatával mint potenciális érzelemhordozóval fel tudja idéztetni az olvasóban a betáplált érzelmeket. Azonban a cselekményes tapasztalatiság ritkán teremti meg ezt a kisugárzást az intellektuális elemek vonatkozásában. Ez talán Hemingway nagy korlátja.
Proust regényvilága, erről a kilátóról nézve, alapvetően különbözik az övétől. Ellenkezője ténytárgyasító és sűrítetten részletező gyakorlatának. De nem az a magyarázat, hogy nem volt élményanyaga. Volt bizony, csak éppen más fajta, egy zárt, sajátos, de amilyen szűk, éppoly felemelt világból. Tény, hogy a dolgozó ember – ha Frangoise-t, az öreg cselédányt, a balbeci hotel inasát vagy a vonatablakból megpillantott szép parasztlányt leszámítjuk – egyálalán meg sem jelenik az akvárium-zsúfoltságú és színességű beltenyészetben. De azt, ami Proust saját élete volt, amit élete során látott, tapasztalt, mindazt „teleszkópikusan” (a szó övé) figyelte meg; fogalommá, problémává bontotta személyeit, szétporlasztotta a cselekményt, utalásokkal, összefüggések jelzésével, hasonlatokkal, metaforákkal igyekezett rajtuk és általuk egy – rejtettnek vélt – általános törvényt kifejezni. Epika-építkezése azonban egyáltalán nem volt esetleges, véletlenszerű, ellenkezőleg, egy roppant tudatos módszer alkalmazását és diadalát jelentette. Ez az emlékezés visszavetítése a valóságos időbe, miközben az idő nemcsak módszere, anyaga is a műnek: „A lelkűnkben talált múlt úgy folyik le, mint egy visszakeltezett jelen”. Proust visszafejti az emlékezet munkáját, rekonstruál, amikor az eseményt támasztja fel az emlékből. Nagy ciklusa ősemléktömbökből épült: átéltünk bizonyos dolgokat, régmúlt történéseket, melyek – akaratlanul – egy-egy név, gesztus, tárgy, vagy akár íz hatására felidéződnek bennünk, akaratunktól és szándékunktól függetlenül, váratlanul és meglepetésszerűen. Így a múlt folytonosan beszűrődik a jelenbe, elő- és föltör s magával sodorja azt, amit valaha átéltünk és amit tudunk, amit akkor gondoltunk és éreztünk, és most tudunk és érzünk. Igen ám, de akkor megszűnik az euklideszi tér és idő, a dolgok a lélek lágy mozgását követik, s a mű középpontjába, mint tárgy és téma, végső elvonatkoztatásként, az idő kerül. Egy új optika született meg így, melynek célszerűségét és alkalmazhatóságát el lehet fogadni és lehet tagadni, csak éppen tudomásul nem venni nem lehet. Halálától mind a mai napig minden valamirevaló epikus tanult tőle egyet s mást, s a regényben a század egyik úttörőjévé vált. Alighanem hatásosabban, mint Hemingway. Még akkor is, ha társadalmi információs anyagát félmúltba süllyesztette a történelem, s Proust hősei panoptikumba kívánkozó figuraként lebegnek el előttünk. De az igazi tartósító nem a nyersanyag, hanem a módszer.
Megjelent a Hét II. évfolyama 26. számában, 1971. június 25-én.