ALKAT ÉS SZEREP. Az ember igazi műfajai nem feltétlenül azok, amelyeket ír, hanem melyekben az alkotó számára a gondolkodás szekréciója a legtermészetesebb, melyek gyakorlása közben az idegrendszer állandó ihletettségi stresszhatásban él, amely a művész-gondolkodó alkatából következik. Voltak és vannak írók, akiknél az írás nemcsak cél vagy eszköz, hangsúlyozottabban létezési mód. Németh László is a „kezükben tollal születettek”, már az első bölcsőringatásra megszólalók családjába tartozik.
Van-e ennek a tehetségtípusnak alkatára hangoltabb műfaj, mint a legproteuszibb hangos monológ, az esszé? A műfajtalan műfaj, melyben le lehet dobni a formai megszorításokat, melyben a megismerésre szilajodó kedv s gondolat tetszése szerint kalandozhat? Még csak meglepőnek sem hat a Kiadatlan tanulmányokban olvasható – nem egyszer másutt is megismételt – vallomása: „Én szinte pályám első órájától elsősorban tanulmányírónak tekintettem magam, s annak tekintem ma is”.
Nem meglepő ez a vallomás, de elgondolkoztató. Németh eddigi, mintegy száz kötetén egyenlő arányban osztozik a dráma- és regényíró, a kritikus és műfordító, az irodalom- és tudománytörténész, a pedagógus és a lélektanász, a társadalmi reformer és a közíró.
A kérdés tehát nem szónoki fordulat: dráma-, regény- vagy esszéíró elsősorban Németh László? Hol és hogyan vágható el ez a csomó, az érvek és ellenérvek gubanca? Sehol és sehogy. Nem vágni kell, hanem óvatos kézzel szétbontani, nem műfaji elsőségi sorrendet kell megállapítani, hanem a műfajok lényegibb – a formait meghaladó – kapcsolatait kimutatni. Ugyanis Németh László esetében egy – a magyar irodalomban részben társtalan és példa nélküli – tehetség-képletről van szó, mely tulajdonképpen nem egyes műfajokat művel. Mely műfajtalan abban az értelemben, hogy egyként otthonos és eredményes minden műfajban. Az összműről beszélve csak egy minden műfajon átvonuló és műfajiságtól függetlenül is vizsgálható kifejezésbeli egyetemességről beszélhetünk, egy olyan – dicsérhető vagy kárhoztatható – írói képességről, melyet valamely teljességigény táplál, s melyet az alkotó sajátos gondolkodásmódja, írói hajlamai, eszmei irányvétele és nem utolsósorban műhelyének rendkívüli kapacitásoptimuma határoz meg.
Hiszen Németh írásainak ismerői előtt világos az a tény, hogy minden tollvonásának célja, a műfajtól függetlenül, túl található adott konkrét anyagán, hogy mindannyiban egy azonos eszmei rendszerhez tartozó gondolatot akart érvényesíteni, sőt diadalra vinni, a történelem kényszerét, esetleg posztulátumát, gyakran reális igényeit váltva át műfajok (és változataik) sugallatforrásaivá. Az objektív, objektivált vagy egyéni sorsérzékelésből kiváltott, váltogatva használt műfajok csak terei – gyakran csataterei – a témákon keresztül kimondott eszméknek, melyek negyvenöt éve, túlhaladva és mégis megtartva, búvópatakként rejtőzve és új, váratlan helyen a felszínre törve járják át ereikkel a nagy kiterjedésű mű sokrétegű talaját. Műfaji, megoldásbeli, minőségi, közérzeti, gyakran hangulati végpontok közt feszülve és hullámozva, ez az életmű lényegében nemcsak teljesség, szétbonthatatlan egység is. A közelítés módusza, a témák, ürügyek, gondtáplálók, a kedv és alkotólendület az évtizedek folyamán változtak, emelkedtek vagy zuhantak, de az írás célja a „fényrejutás káprázó keresgélésétől a fénytől megválás búcsúszaváig” ugyanaz volt és maradt.
MÓDSZER ÉS MŰFAJ. Németh László az író-gondolkodó – saját szóhasználatával az „idea-ember” – lélektani alapállapota minden műfajban a vallomástevőé; munkásságának fő serkentője az irodalom történelmi gyökerezettségű társadalmi közügyiségének (néha elhibázott) szolgálata; a kritikai mű visszatérő kérdése: miért nagy tehetségek kis irodalma a magyar; útkeresésének egyik kulcsszava: hogyan törhetnek be a kis népek a világ „nagy” irodalmába. Eszmerendszerének kiteljesedése és betetőződése pedig a modern civilizáció és művelődés válságjelenségeinek felmérése és egy korszerű műveltség- és alkotás-modell kialakításának közérvényű kísérlete.
És ki tagadhatná, hogy a Németh László-i „vállalkozások”-ban, az okos munkamegosztással és bölcsebb szellemi energiagazdálkodással élő civilizációk mértékével, van valami elkeserítő, sőt groteszk is? Egy író, aki ugyanannyit foglalkozik természettudománnyal (annak történetével), mint esztétikával és verselmélettel; műfordítással, mint a nevelés gyakorlati és lélektani kérdéseivel, valamint módszertanával; irodalomtörténettel, mint regény- és drámaírással! Egy író, aki a mezőgazdaság minőségi átalakítására, a tanügy átszervezésére dolgoz ki programokat, s cikkeket ír az iparosításról színibírálatok szünetében! A helyzetnemismerő itt valami „elrontottat” szimatolhat. Nem az íróban, aki vagy szent vagy balek, hogy annyi irányban morzsolja tehetségét s erejét, hanem a társadalomban, mely problémáit maga nem tudja megoldani. Csak akkor ugrik magasra a szemöldök, ha kiderül, hogy a teljesítmény – minden vonatkozásban, szintjében és eredményeiben – magasan meghaladja a kor szellemi szakszerűségének átlagát, s nem egy „változatban” egyenest kiválót, világrangút teremtett.
Mi táplálta az íróemberben ezt a példátlan erőfeszítést? Hitvallása, hogy az írás – cselekvés és hatékony erő. A kérdés szubjektív determinánsa az az egyéni hajlam, amit Németh „kísérletező kedv”-nek nevez, s ami nem más, mint szüntelenül éber, ugrásra, felfedezésre kész, újdonságra áhító tudós szellem. Minden tollban egy műhely, minden foglalkozásban egy laboratórium lehetősége lappang, csak éppen egy vérbő agy munkájával kell feltölteni – tanította írásai tucatjaiban. Ez a munkahipotézisként, de valóságfedezetül is önmaga személyét előtérbe emelő hozzáállás és személyes fűtöttség fontos lehetősége a világ szélességének és mélységeinek vállalt felmérésére. Érthető tehát, hogy Németh minden egyes írása: vallomás. Azzá teszi alkotáslélektanilag lenyomozható alapjellege. És épp ezért az esszéírói mű, legalábbis részleteiben s látszólag, csupa rögtönzöttség, töredékesség, viszonylagos befejezetlenség. Azonban a tematikai szétforgácsoltság a szellem mohóságát, mozgalmasságát és tágasságát bizonyítja. Németh – ez gondolkodásmódjának és munkamódszerének jellegzetessége – minduntalan visszatér a már egyszer megostromolt gondolathoz, és arra, egy élet hosszán, változó szögekből visszakérdez. Ezért a szó őseredeti értelmében esszéket – tehát megközelítéseket, kísérleteket – ír.
A Németh László-i esszé egyszemélyes műfaj, ugyanakkor jellegzetesen magatartás is. Nem sorolható a szigorúan vett fogalmi esszétípusba, mert lélek- és közérzetkifejeződés. Az esszében is teljes alkotó önállósággal építkezik, a minőségben nincs határvonal esszéi, drámái és regényei közt. A tetszőlegesen kinövesztett részleten vagy a sokfélül összemarkolt egészen felcsillant egy ideát, miközben önmagát is beleépíti anyagába. Amit szaktudományként csinál, az is művészet, lírai közérzetjelzései is racionálisan telítettek, sőt szaktudományosán alápincézettek. A Németh-féle esszé sokszínű, hajlékony – egy adott pályaszakasz folyamán barokkoson képdús –, s kiválóan alkalmas arra, hogy a témában önmagát is vizsgáló alanyiság időket és tereket, sorsokat és műveket, eszmerendszereket és gondolatmagaslatokat becserkésszen. Az esszéíró szubjektivizmusát célirányosan rendező és rendszerező elvek szabályozzák. Esszéírói pályáját három-négy nagy gondolatvonulat járja át s jellemzi. Ebből egyet emelünk ki, mutatványként.
NAGY TEHETSÉGEK, KIS IRODALOM. Ez az a gyötrő ellentmondás, mely pályája kezdetétől mai napig foglalkoztatja Németh Lászlót. A gondolatsor kiinduló pontja: a Nyugat nemzedékének voltak olyan alakjai – Ady, Móricz, Krúdy –, akik tehetségük révén miben sem állottak a reprezentatív kortárs írók, a világnagyságok mögött. Es voltak olyanok, akiknek szelleme, ízlése és műveltsége – Babitsé, Tóth Árpádé, Kosztolányié – nem volt kevesebb azokénál, akik a világirodalmat jelentették hatásban, rangban, néha értékben is.
A kritikai szempont, mely első Móriczról szóló tanulmányát táplálta, szintén erről a gondolati tájról dobbant. A következtetés már tágabb, immár irodalomtörténeti érvénnyel hangzik el: „Még mindig nincs meg kultúránk átütő ereje: annyi impozáns lendületvétel után még mindig nem kaptuk meg, aki az ország kerítésén átdobja magát”. A magyarázat is ott kolompol a huszonöt éves kritikus fejében: „Az alkat legmélyére ólmosodó kispolgáriasság, a szellemi ruganyosság veleszületett hiánya, a temperamentum értelmi túltengése és a magyarosan kicsinyes élet lehúzó kolonca rántja vissza ezt a pompás poétát, akiben Berzsenyi, Katona, Arany és Ady mellett a legtöbb… erő szabadult fel, a hazai tehetségek viszonylagosságaiba”. Érdemes jól odafigyelnünk erre az 1926-ban keletkezett írásra: évtizedeken keresztül különféle kötésekben és összefüggésekben újra felbukkanó és visszatérő gondolat csíraállapotát leshetjük ki. A legjobb tehetségek agyában együtt van egy nagy mű létrehozásának minden kelléke, azonban rendezetlenül, szétdobálva, nem fegyelmezve, valahogyan teratomaszerűen. Ami alapvetően hiányzik, a korszerű gondolkodás, az eszmék úgynevezett „mennyezetvilágítása”, az adekvát módszer kezelésében való jártasság, illetve otthonosság, mely lehetővé tenné, hogy a nem ismert, mélytengeri, elkésett világot az író közérdekű, egyetemes érvényű mondanivalóval töltse fel s akként – egyediségét is megőrizve – ábrázolhassa.
A szervező, szellemi életet mozgatni igyekvő kritikus gyakorlatiasabban igyekszik megragadni a kérdést. A leláncoltság felszámolása érdekében egyetlen szellemi szekértáborba, „műhelybe” akarta vonni, tömöríteni a nemzedéktársakat. A kísérlet nem sikerült, a szándék megbukott. A kudarcban, a harmincas évek elején, sok minden összejátszott: a fehér terror időszakának írókat rontó és aljasító politikája, féltehetségeket védelmező, díjazó, futtató nagy tekintélyű intézmények, társaságok, a szándékosan nacionalista művelődéspolitikai orientálás, a nagy tehetségek fura, búsa bölénytermészete, magányos vackokba húzódása, anyagi nyomor.
Viszont Németh számára megmaradt a „minta”, a műhely, mely fogalmi rendszerében eredetileg amolyan kollektív szellemi termelési forma: az egymás közelében élő, egy történelmi-társadalmi közegben és környezetben dolgozó írókat nagyjában azonos korkérdések és korfeladatok kapcsolják össze, melyekre – egy közös nevezőre hozott eszmeiségen belül – mindenki a saját tehetsége, alkata és műfaja hullámhosszán válaszol. A hasznos együttlélegzés lényege felismerni és egymásban kölcsönösen tudatosítani a kor soron levő feladatait, kölcsönösen segíteni egymást azok megoldásában. Nos, éppen ezt a műhelyt nem tette lehetővé a kor. De Némethben az eszme tovább csírázott, s megkezdte élete feltétlenül legnagyobb – kellőképpen máig se feltárt és méltányolt – kalandját, az univerzális tájékozódásra törő Tanút, melyben a nagy kezdősebességgel induló kritikusból és tanulmányíróból esszéíróvá nőtte ki magát, művek és jelenségek óriási tömegén keresztül világunk és világnézetei alapkérdéseit feszegetve. De az egyszemélyes esszéfolyóirat (1932 szeptemberében indult, utolsó, tizenhetedik száma 1937 tavaszán jelent meg) értékelése már külön tanulmányt igényel.
Megjelent A Hét II. évfolyama 16. számában, 1971. április 16-án.
