Több mint tíz évvel ezelőtt, mindössze néhány hónappal tragikus halála után, melyről – még a hivatalos orvosi megerősítés előtt – mindenki sejtette, hogy nem baleset, hanem öngyilkosság volt, tanulmányt írtam Ernest Hemingwayről. (Egy ember önmagában, 1962.) Számbavételt, azaz hagyatéki leltárt készítettem az életműről. Arról, ami vélekedésem szerint romlékony és szétporlad a gyorsuló és kíméletlenül válogató időben, és arról, ami túléli alkotóját, az újat és a még újabbat a műfajban és beleépül a század prózájának színképébe, nem lévén híjával a valóban jelentős műveket tartósító szellemi, etikai és esztétikai „sóknak”. A mű az alkotó halála pillanatában összeáll és lezárul – írtam akkor, a gyász harmadnapján.
Tévedtem: a mű összeállt, de nem zárult le.
Az 1961. július 2-án, vasárnap kora reggel eldördülő fegyver lövedéke csak egy író fejét vetette szét, csak egy sokat reklámozott életet zárt le látványosan és szomorúan, meneküléssel, megfutamodással a betegség, a lankadó emberi, csökkenő művészi alkotó erők által keltett fokozódó idegrendszeri pánikból.
A mű viszont azóta is gyarapodott. Leszámítva az egykor alkalomszerűen írt, első ízben mostanság kötetbe gyűjtött riportokat, cikkeket, folyóiratokban megjelentetett néhány Hemingway-verset – egy figyelmet keltő önéletrajzi vallomással és egy fontos, mi több: jelentős regénnyel.
A Vándorünnepről – ha emlékezetem nem csal – szintén írtam annak idején. Megható, elgondolkoztató könyv. Az író búcsúzik. Még egyszer visszahajol ifjúságára, Párizsra, a városra, ahol a háborúból kiégetten kikecmergő „lost generation” élni próbált és írni kezdett. Az 1921–1926 közé eső fél évtized fanyar, ittas, utat kereső világát, életét ismerjük már Hemingway másik regényéből, a Fiestából is, de mintha az a megrekedt életek fonákja lett volna. Ez a mű, a kései visszaemlékezés, sokkalta inkább a küzdelem, a talajfogás, kapcsolatalakítás tablója: emlékek a szegény-szép mindennapokról és arckép néhány nem feledhető barátról, Ford Madox Fordról, Ezra Poundról, Scott Fitzgeraldról és mindnyájuk legendásult szellemi dajkájáról, Miss Steinról. A Vándorünneppel Hemingway, az író nem lett több, de mint ember feltétlenül közelebb került olvasóihoz.
Az első ízben alig három éve megjelentetett Szigetek az áramlatban csak most került kezembe, a magyar nyelvű Ernest Hemingway Művei-sorozat zömök, több mint félezer oldalas hetedik köteteként. (Magyar Helikon kiadás, Bp. 1973. Fordította Göncz Árpád, Sükösd Mihály utószavával.)
Ez a regény jelentős, az írói össztermés első vonalában helyet foglaló, hellyel-közzel éppenséggel revelációt kiváltó mű. Alapvonalaiban ugyanez sem módosítja – de feltétlenül mélyíti, árnyalja, gazdagítja – a Hemingwayről való tudásunkat, segít alakját még pontosabban elhelyezni a modern regény mesterei között, meg erősítvén legjava munkáiról kialakult benyomásainkat, immár csakugyan véglegesülő véleményünket.
Fölösleges találgatnunk – ezt majd kinyomozza a Hemingway-filológia –, hogy ez a hagyatékból nyomtatásban csak 1970-ben meg jelentetett könyv a téma kidolgozásának első, második és milyen mértékben bevégzett, véglegesített változata. Számunkra és a Ketchumban örök pihenőre helyezett író számára is a végleges, a befejezett, immár nem módosuló, módosítható alakzat. Hemingway valószínűleg még dolgozni akart a kéziraton, szokása szerint sűríteni, kurtítani, „eltüntetni” a közvetlen élményanyag törmelékeit. Valóban itt-ott, például a Kuba címet viselő második részben a regény kissé terjengős, Hemingwaynél szokatlanul aprólékoskodó, a nevezetes „jéghegy”-nek nem csak szelektől tisztára sikált csúcsa csillog a vízvonal fölött, jókora kilátszik a máskor gondosan eltüntetett talapzatból is. Ám a részletezésnek, az oldottabb bőbeszédűségnek is van haszna. Haszna a türelmes olvasó számára, ugyanis ez a regény nyíltabban vallomásos, mint általában a mindig önéletrajzi fogantatású Hemingway-írások, és tele van emlékidéző életrajzi elemekkel, kendőzetlenül feltárja azt a másik, számomra rokonszenvesebb Hemingwayt is.
Az egyikről, a legendák, a reklám, az igen gyakran csak ráerőszakolt fenegyerekszerep Hemingwayéről szintén írtam volt, egy némileg dühös hangú, szándékosan kihegyezett és egyoldalúsító esszét. (Halhatatlanság és hazug legendák, 1966.) És most örömmel fordulok a másik, a sebzett, a magányos, a valójában elrontott életű – s annak következtetéseit végletesen levonó – író, illetve ember felé.
A Hemingway-féle viselkedés és magatartáskódex csupa tragikus hősöket teremtett. Az volt Nick Adams, az volt Francis Macomber, Robert Jordan vagy akár Richard Cantwell is, mindannyian teremtőjükre, az íróra ütvén. De nem igazából tragikusak. Nem a kifürkészhetetlen és kikerülhetetlen Végzet ropogtatja meg és roppantja össze őket – így-úgy-amúgy – kíméletlen csontmark ával, hanem javarészt saját hajlamaik, természetük, esendőségük áldozatai, a hibáké, bűnöké, melyeket elkövettek, elsősorban önmagukkal és azokkal szemben, akiket szerettek. Hogy a kor – melyben éltek – és a társadalom – melynek tagjai voltak – is jócskán belejátszott sorsukba, kétségtelen.
Thomas Hudson, a Szigetek az áramlatban központi, az egész történést maga köré szívó alakja, alapjában véve régi ismerősünk. Ha a fogalmazás nem tűnik banálisnak, ő a tipikus Heming-way-hős. Jó képességű és sikeres festőművész. Két kudarcos házasságban, hosszas európai és kínai csavargáson megzúzódott életével, valamikor a harmincas évek második felében visszahúzódik a Kubától északkeletre elterülő Bimini-szigeten, a Golf-áramlat mentén, s hogy lelkileg össze tudja szedni magát, keményen, rendszeresen dolgozik. A munka megnyugtatja, s öröme, hogy évenként, néhány hétre vakációra vendégül láthatja két házasságából származó három fiát, a két kisebbet, Andrew-t és Davie-t, és a nagyobbat, Tomot.
A Szigetek az áramlatban első, nagyobbik – a szakértők szerint az egész regény legkidolgozottabb – harmada, a Bimini címet viselő rész egy boldog, napfénytől és tengertől csattogó, fénylő vakáció, az utolsó közös együttlét pompás, líraiságtól átjárt leírása. És van benne egy majdnem negyvenoldalas rész, a kilencedik fejezet – egyetlen pontos, zárt, hibátlan esemény- és lélektani tömböt alkotva –, mely drámaiságában, a művészi ábrázolás színvonalát tekintve közismert elbeszélése Az öreg halász és a tenger színvonalán mozog.
Hadd jegyezzem meg itt, hogy a Szigetek az áramlatbant Hemingway az ötvenes évek elején, A folyón át, a fák közé után írta (stiláris eszközeiben is közel áll ehhez a műhöz!), s állítólag Az öreg halász eredetileg az első tervhez tartozó része volt, melyet az író önálló műként véglegesített. Lehetséges, hogy így van. A kezem ügyébe eső Hemingway-életrajzok (Egri Péter: Hemingway, 1967., Sükösd Mihály: Hemingway világa, 1969.) nem említik – hiszen nem is említhetik – ezt az akkor még kéziratban lapuló regényt, s a monográfus Radu Lupan (Hemingway, scriitorul, 1966.) is csak utal a negyedik feleség, a hagyatékgondozó Mary Welsh-Hemingway egyik, 1964. április 16-án kelt levelére, ahol mindössze annyit közöl, hogy a posztumusz-művek közt van egy ilyen regény. Hagyjuk hát ennek a kérdésnek tisztázását is az irodalomtörténészekre.
A regény első, a líraiság finom erezetével átszőtt részéhez a második nagy kapitólus a főhős személye által kapcsolódik. A cselekmény már a második világháború alatt játszódik le, Kubában, Havannában. Cselekmény? Az, ha egyáltalán annak nevezhetünk egy számtalan sok oldalon folyó, emlékezésekkel s kontemplációkkal átszőtt beszélgetést Thomas Hudson és Derék Lil, az öregedő, jólelkű örömlány közt, számtalan dupla jeges daiquiri felhörpintése közben.
Persze ez a Kuba címet viselő regényrész is jóval többet nyújt, a történést tekintve is, mint ezt. Hudson néhány esztendővel öregebb, volt második feleségét s két kisebb fiát autószerencsétlenségben vesztette el, s most éppen az új gyásszal birkózik: Tom, a nagyobbik fiú, az európai arcvonalon vadászrepülősként pusztult el.
Hudson saját motoros bárkáján, néhányadmagával – csupa remekül megrajzolt figura – önkéntes tengeralattjáró-vadász, illetve felderítő az amerikai partok előtt. Ez is hiteles életrajzi elem: a hajdani bokszoló, bikaviador, nagyvadakra és halakra vadászó-halászó sportember, a vakmerő repülő a háború alatt halászhajónak álcázva hadihajóvá alakítja kedvelt jachtját, a Pillart, cserkésző szolgálatot végez, s jelenti a német tengeralattjárók tartózkodási helyét. Eredményes munkájáért és bátorságáért Hemingway tengerészeti kitüntetésben is részesült.
De van egy fontosabb rétege is ennek a második résznek, s egyáltalán az egész regénynek: a szerep, a legenda Hemingwayének a másik arca: elképesztő, hogy mekkora volt az immár világhírű, s éppen emiatt szüntelenül zaklatott, körülzsongott, a hírverés minden létezhető eszközével – gyakran nem a legízlésesebben! – megszólaltatott írónak a magánya, a lelkiismeretfurdalása valahol befulladt élete miatt. Milyen komiszok voltak szorongásai, hogy tud-e még emelni a művön, s tudja-e eddigi legjobb írói formáját tartani? Önbecsülés! bizonytalanság, a soros munka értéke felőli kétség – ezekről vall a máskor szemérmesen rejtőzködő Thomas Hudson álarcában. Megrendítő és nyomasztó Hemingway vallomása. Úgy érezzük, hogy valahol már elvégeztetett s befejeztetett. A sok halál, a legkedvesebbeké, előkészítette őt immár saját halálára is.
A regény harmadik része – címe A tengeren – a második közvetlen folytatása. A regény nyelvén szólva „a kaland” az egyént körülkerítő sors erőpróbája. Mint általában minden Hemingway-írásban, férfias, ravaszságot, kitartást, türelmet követelő véres küzdelem és… pusztulás.
Egy elsüllyedt német tengeralattjáró megmenekült legénysége igyekszik életét menteni a szigetek és korallszigetek labirintusában. Hogy két – utazásukhoz elengedhetetlenül szükséges – kagylószedő bárkát zsákmányolhassanak, kiirtják egy kis halásztelepülés lakóit. Százötven oldal: az ellenség üldözése és megsemmisítése, aprólékosan, részletezőn, pontosan leírva.
A kör bezárul, már a kezdet kezdetén felderengő tragédia bekövetkezik: Thomas Hudson halálos sebet kap. „Fölnézett, és ott volt az ég, amit mindig annyira szeretett, aztán kinézett a nagy lagúnára, amit, ezt most már tudta, sose fog lefesteni…”
Megjelent A Hét IV. évfolyama 44. számában, 1973. november 2-án.