A nagyság minőség, de méret is, és nem csak birtokba vett szellemi területé. Erre figyelmeztet Goethe, illetve Goethe szobra. Nem a weimari, nem a szemek előtt álló, hanem a másik, a tudatokban magasodó. Az a szinte egyedülálló nagyságú, mely – a föld görbületét túlnőve – a világ minden pontjáról egyaránt látható. És egyformán nagynak látszik.
Kolosszális – ez a leggyakoribb jelző a művészre. Inkommenzurábilis – így hangzik a mű csúcsainak értékelése. Ám az aránytalanul óriási, agyonmunkált szobor – Trippel például emberfeletti Apollót mintázott Goethéről – a jelzők és legendák, az ájult csodálat és irodalomtörténeti hegyhordalék eltakarták és befedték az embert, s a feltétlen elismerés légritka magasságába lökték a művet. Az, aki hosszú életében ugyancsak hús és vér ember volt, szerepeiben ma már mosolyra késztető játékos és rengeteg burkolt gyarlóság – elérhetetlenné vált. Távolivá is, s egyre inkább híre, mint valós műve után ítélték meg. Nemcsak a sznobok. És ő, az ember és a mű, megmerevedett szoborként.
Milyen jó végre – túlmagasztalás hangján írt tanulmányok és monográfiák után – egy olyan könyvet olvasni, mely – eredményeiben és példázatosságában így sem kicsi! – valós méreteiben nézi és láttatja a Halhatatlant, a Mestert. Richard Friedenthal könyve ilyen mű: emberivé szelídíti a mértékeken fölülivé növesztett „mértéket”. Másként fogalmazva: azt, ami önmaga lényegét eltakarta, gondosan lebontja Goethéről, s az utókor tudatával úgy rakja össze az embert, művet, rajzolja fel a sorsot, pályát, bontja ki pólyáiból a példát, hogy ez a teljesség ezáltal hívebbé, igazabbá, tulajdonba vehetőn közvetlenebbé válik.
A Stefan Zweig baráti köréhez tartozó neves német esszé- és prózaíró hatalmas ívű élet- és korrajza több évtizedes Goethe-kutatómunka gyümölcse. Az adatgyűjtésbe és megírásba fektetett munkaidő a szerző érzelmi kötöttségeit is elárulja: személyes ügyének érezte hőse újralelkesítését. Ezért sikerült ilyen meggyőzően.
Friedenthal tisztelete nem kritikátlan csodálat. Tudja, hogy a nagy koronájú fáknak nagy az árnyéka is. A felület és mélységek csillogásához, néha szeretetteljesen kajánkodó gúnnyal, néha megbocsátó mosollyal oda – illetve vissza – illeszti az árnyékokat is. Az olümposziról ildomosan elhallgatott intimitásokat, jellemző apróságokat, tényeket, melyek hol pírral, hol sápadtsággal futtatják be – a mások által szüntelen fenségesség zománcával maszkká merevített szellemarcot. Hogy a mondat második felében foglalt elégedetlenségérzettel nem állok egyedül, arra Eugen Barbu négy esztendővel ezelőtt megjelent könyve figyelmeztetett. Már címét jellemzőnek tartom: Goethe álorcái.
Goethe nem volt csodagyerek. Könnyen tanuló, szétszórt érdeklődésű, meglehetősen eleven eszű fiú volt. Persze veleszületett tehetség, de nem ez futtatta fel, három lépcsősen, a német, az európai és a világirodalom egére. Úgy kezdte, mint oly sokan a toll mívesei közül: hivatalnokként, ügyvédi irodát nyitott, nevéhez biggyesztette a diplomával nem igazolt dr.-t, volt vagy harminc pere, hamar megunta, abbahagyta, felcsapott újságírónak. Csak recenzensségig jutott. Hiányzott belőle a türelem és az alázat a mások műve megértéséhez. és felületesen olvasott, hiszen legenda az is, hogy könyvtárakon rágta át magát. Egyszerűen jól választotta ki olvasmányait. Csak azok a müvek érdekelték, melyeket felhasználhatott, illetve amit kézbe vett, azt már szellemileg is birtokba vette. Megértette a művek belső rendjét, s maximálisan kihasználta önmaga számára lehetőségeiket. Ez enciklopédizmusának titka.
Döntő kérdéshez értünk: mi tette végül is vitathatatlanul a világirodalom egyik legsokoldalúbb, legtermékenyebb, legmaradandóbb írójává? A gazdálkodás, roppant szorgalma, bámulatos tanulékonysága – mindent megtanult és semmit nem fele|tett –, és önadminisztrációs képessége, melyet a tervszerűsítés és menedzselés ősmodelljeként kell felfognunk. Hogy a teremtés művészetéről kartotékot vezettetett – szó szerint kell értenünk: miután Weimarban létrejött a nagy Goethe-kancellária, minden egyes papírfecnit besoroltak. De a Mester szájából, a szerep szerint, akkor már csupa halhatatlanságnak csiszolt gyöngy hullott. Ezért maradt beláthatatlan mű utána. A híres Sophien alapkiadás egymaga 143 kötet!
Goethét az írás és megírás, tulajdonképpen, csak másodsorban foglalkoztatta. Nem is vált soha, a szó magas értelmében stilisztává. Észleleteit világos, pontos, nagy statikai szilárdságú mondatokban – diktálta. Az összefüggések, következtetésláncolatok kiképzése foglalkoztatta: ezért bíbelődött annyit természettudományos kérdésekkel. Ezt a szemléletet vitte át – önmagán keresztül hasonítva – az írásba. Ezt követelte önvizsgáló hajlama, meghökkentő biztonságú önismerete, kontemplativitásra való képessége, utóbb a fokozottan rátukmált s kedvvel magára vett szerep. Utóbbit két évszázad múltán sem látjuk rokonszenvesnek.
Ha valaki egy kegyetlenül igazmondó, szükségszerűen egyoldalú, Goethe-portréra biztatna – Friedenthal könyvét előzetes, eléggé részletes ismereteimmel s két évtizede nyugtalanító megérzéseimmel párosítva –, abból indulnék ki, hogy Goethe tulajdonképpen a szüntelen immunitásra törő önzés szörnyetege. Az, aki főhősében, a vándorszemfényvesztőből rendkívülivé növesztett Faustban egy embereszményt hagyott a világnak, adott ponton embertelen volt.
De hiszen a nagy elmék csak látszólag ártatlanok, és azzal menteném fel ezt a legalább annyira taszító, amennyire vonzó titánt, hogy önzése és szívtelensége a világliteratúra legpéldásabb – mert kapacitásoptimumát a legtökéletesebben kihasználó – műhelyét, szellemi kohóját táplálta. S hozzátenném, hogy lelke és szelleme a németség egy termékenyítő és fájdalmas – alighanem mindmáig elintézetlen – vitájának volt a csatatere. Egy vitának, melyet két földrajzi fogalommal – Észak és Dél – jelölhetünk. Goethére aktualizálva így: germánság és latinság. Mert ne feledjük, hogy Herder mellett Winckelmann is tanítója volt, és olvassuk el újra a Római elégiákat: a Város szabadította fel lidércei alól s teremtette újjá művészetét.
Miben tapintható ki talán legpregnánsabban Goethe, az ember? Embertársaihoz s főleg a hozzá közelálló nőkhöz való viszonyában. Számos tudóssal barátkozott, s a maga módján ragaszkodott is hozzájuk. A költőket, fantasztákat, rajongókat nem szerette: nehezen vagy egyáltalán nem tudta őket felhasználni műhelyében s önkultuszához, a rivalitás érzéséhez sem tudott soha hozzászokni, s nemcsak a megkomponált mű, de a megkomponált élet is szüntelenül foglalkoztatta.
És a nők? A nők Goethe egész életében mindvégig szerepet játszottak, kezdetben központit, később csak szerepet, az ő kedve szerint s lettek lépcsőfokok kiteljesülésében. Az első, valóban alapos érzelmi élményt Friederike Brion jelentette, akit adott pillanatban faképnél hagyott. Érzelmi élményt írtam, s nem azt, hogy szerelem. Szüntelenül perzselődött, de nem vállalta a szerelmet. Nem vállalta önfeladásosan, következményeivel. Óvatosan merész volt, s éppen ezért – hihetünk saját szavainak – nagyon ritkán boldog. Inkább átformáló és megszépítő emlékezéseiben, és nem tette egyetlen szerelmét sem boldoggá: mikor édes béklyókká válhattak volna, lemondott róluk, és elhagyta őket.
Ez az önmentő menekülésmotívum sokszor megismétlődik. Az első nagy robbanás 37 éves korában következik be, az Olaszországba szökéssel. Valóban bámulatos volt önvédelmi mechanizmusa. Ingerlő szüntelen óvatossága s mérlegelő készsége. „Nyolcvan évig vigyáz magára az alkotás kedvéért, ezerszer beleveti magát a tűzhányó torkába, s mindig ép bőrrel kerül ki. Nem bírom ezt a tűzálló, aszbesztinges szenvedélyt. Ha már ugrik, vesszen is a kráterbe.” Örley Istvánból, a magyar kritika egyik korán elhalt nagy ígéretéből csapott így föl a düh. Tudta, mit beszél: egy kiadó az itáliai utazás fordításával bízta meg. Még harmadával sem készült el. Nem tudott elkészülni, mert bőszítette a műben feltörő szellemi elefantiázis.
A példák magyaráznak, jellemeznek – de indokolnak is. A weimari műhelyben minden az alkotás szolgálatában állt. Ezért kellett műremekké formálnia a Mesternek önmaga életét. Lényegében önmaga fölött csak a munka jogát és hatalmát ismerte el. És úgy tűnik, hogy a világ dolgai is csak azért voltak, hogy őt szolgálják. Például a víz elöntötte az ilmenaui bányákat, s Goethe rákapott a kőzettanra. Egy hivatali teendő, a parkrendezés vezeti el a botanikához. A világtörténelem megrendezte az erfurti találkozót. Alighanem csak azért, hogy Goethe kezet szoríthasson Napoleónnal. A halhatatlan sóhajként felrebbenő Uber allen Gipfeln valójában egy meteorológus tudásából szakadt fel. Mit mondjunk? A szerencse fia volt, s következetes, szigorú, mohó hódító, aki idővel, emberekkel, világgal önkedvére tud gazdálkodni.
Mi óvta meg aggastyánkorig a mellőle el- és széthullók közt? A korbácsoló szenvedélyek s korváltások közt? Tulajdonképpen írói volta. Úgy védekezett, hogy kiírta magából a szenvedélyeket, ellentéteket. Első szerelmét, 25 éves korában Az ifjú Werther szenvedéseiben. Jerusalem ebbe az érzelembe belehalt.
Házasságáról, a valóságosról, nem beszéltem, az alkoholistává vált Vulpius-lánnyal, melyből egy apagyűlölő fiú született. A másikra, a csak tervezettre kell utalnom, mely emlékezetesebbet s főleg maradandóbbat hozott a világra.
A színhely Marienbad, idő: 1823 ősze. Goethe hetvennégy éves titkos tanácsos, a szellem világában már zarándokok táborát vonzó világnagyság, Ulrike Levetzow nyúlánk termetű, nagy kék szemű, szőke hajú, tizenkilenc éves lány, aki talán egyetlen sort sem olvasott a Halhatatlantól. A költő szenvedélye megint és újra felparázslik. Érezhetjük kínosan komikusnak, hátborzongatóan imponálónak, férfi beképzeltségnek, biológiai elnyűhetetlenségnek, aminek akarjuk; Karl August főherceggel megkéreti a kislány kezét. Ulrike roppant tapintatosan elutasítja. Lépésére az idő adott igazi magyarázatot: nem tanúsított női érdeklődést a férfinem iránt. A századvégen halt meg, csaknem százévesen, magányos irgalmas nővérként.
A kudarc után, szeptember 5-én indul el Goethe Karlsbadból Egerbe. Hat nappal később tovább, inasa és titkára kíséretében. Egész úton írt. Ez már önmagában meghökkenthette kísérőit, hiszen világéletében tollba mondott. Tizenhetedikén érkeztek meg Weimarba, s készen volt a költemény is, melyet kilenc ívre tisztázott le szépírással és saját kezűleg kötött be kék kartonba. Így született a világlíra leghevesebb és egyben legszomorúbb szerelmi vallomása, a Marienbadi elégia.
Ez az a pont és pillanat, ez az a kilátó, ahonnan visszatekintve teljes életére, a legtöbb felmentést kaphat. Mert nemcsak kínozott, hanem sokat kínlódott is. Áldozása és áldozata volt az alkotásnak, és az utókor tudatában szobrokba növő szerepnek. Melyek mögött jó megkeresni az embert, az ellentmondásaival is nagyobbat – szobránál.
—————-
Goethe élete és kora. Európa, Budapest, 1971.
Első kiadása: London, 1963.
Megjelent A Hét II. évfolyama 28. számában, 1971. július 9-én.