Az első a szépíró. A Pármai kolostor, a Vörös és fehér, a Vörös és fekete szerzője, meg néhány – régi olasz periratból remekké élesztett – izgalmas novelláé. A félelmetes pontosságú valóságteremtő. Teremtő és nem pusztán újraképező. Az újraképező esetleg másol vagy fakó lenyomatot készít. Stendhal alkotott. „Mi Stendhal ereje és újdonsága?” – kérdezi naplójegyzeteiben Illyés Gyula. Felelete lényeget kimondó: „Ahogy a távolbalátók az írást messzire tartva olvassák, ő távolba írt, kinyújtott karral, kellő távolságra tolva az életet. Ismerte az arányt. Pusztán ezért mindenre lefelé nézett: mert az író helyét is tudta, azt a helyet, ahonnan arányos a távlat. Természetesen nem szíve vérével írt, már e kifejezést is mélységesen megvetette volna: olcsó fajta költészet, érzelmesség lappang benne. Az író ismer a szív vérénél is becsesebb folyadékot. Óvatosan, tintával írt, szemét nem az égre, hanem a Code Napoleonra vetve. Nem a Teremtővel versenyezett, hanem csak a teremtményekkel.” Így volt természethű, mint egy öntörvényű és független világ létrehozója. És egy eszménnyé is vált prózáé, a logikára hangszerelt prózáé, melynek ismérve és erénye az életteljesség, az igazság és a világosság. „Egyetlen szabályt ismerek – étre claire. Félreérthetetlennek kell lenni. Ha nem vagyok érthető, egész világom összedől.” Elavult az elv, mely nem pusztán stílusbeliségre, de gondolkodási merészségre is utal?
A Stendhal-művek létrejötte óta eltelt idő, az egyre pontosabb, a keletkezés rejtettebb mozzanatait is feltáró jegyzetelt kiadások lehetővé teszik számunkra a műszerkezet bonyolult és mégis oly tudatosan pontos szimmetriáinak, vonzatainak és ellentéteinek érzékenyebb áttekintését, a mesterségbeli tudás őszinte méltányolását. Ez a méltánylás csodálat is. Az őserdőben, mely a XIX. századbeli regény, a stendhali faóriások messzire kilátszanak, s a lombjuk zöld. Súlyos a szó, hiszen a közvetlen szomszédságban Balzac, Tolsztoj, Thackeray, Dosztojevszkij, Flaubert gyertyán, tölgy, fenyő legényszálfái dacolnak idővel, viharral. Néha hajoltak, recsegtek is e szálfák a Proust, Joyce, Kafka, Faulkner s még a kisebbek körül is felkavarult viharban. Szellemi válságjósok világgá kiáltották – hányadszor már? –, hogy a hagyományos regény túlélte önmagát. Lám ők élték túl a tornádókat, csak lombjukat borzolta az erős fuvallat, s elszáradt leveleiket sodorta el. Ami a legfontosabb, gyökérzetük ép maradt s még új, sudár törzsek növekedését is képes volt táplálni. Nem Thomas Mannra, Martin du Gard-ra, Robert Musilra gondolok. A folytatandó névsor eleje Bellow, Böll, Durrell. A mai nagy regény, ha tetszik, ha nem a diagnosztáknak, túlhaladva is megőrizve, a múlt századbeli epika vívmányaiból építkezik. A Stendhaléból is, mely ma is széptani mérték az emberről sugárzott információk egyik sávján. A modellt „vándorló tükör” körülírással tartjuk számon.
A második Stendhal ebben az igen önkényes felbontásban az elemző és önelemző. Az emberi szív és agy fürkészője, az érzelmeké és gondolatoké. A lélekbúvár, akit minden érdekelt, de nem csillapulón leginkább az ember. Jelleme, belső világának mozgása, alakulása. És leginkább az, aki törvényes hangulataiban vagy érzelmi szitakötőszárny-lebbenéseiben megfigyelhetett: önmaga. „Számos nagy ember életrajzát megírtam… Mind közül ez a fajta munka szerezte nekem a legtöbb örömet. De mivel már nincs többé türelmem anyagot gyűjteni, az egymásnak ellentmondó tanúságokat mérlegelni, az az ötletem támadt, hogy egy olyan életet írok meg, amelynek minden apró eseményét ismerem.
„A baj csak az, hogy művem hőse ismeretlen valaki: én magam.” Ezek a sorok az Egotista emlékezések előtt kerültek papírra. De gyakran úgy érzi, néha viszolyogva, hogy önmagával kell foglalkoznia, ezáltal jobban megértve embertársait s a körülötte zsivajgó világot is. Tulajdonképpen legszorgalmasabban mindig önmagával foglalkozott: saját jellem- és arcvonásai belevegyülnek alakjaiba. Hőseibe saját lelki feszültségeit írja bele. A boldogság-boldogtalanság emberi változatainak számos típusát ő fogalmazta meg, a lélektanászoknak is hagyva felfedezéseiből hasznosíthatót. Nemcsak a dolgok megjelenését igyekezett feltárni, az indítékokat, a korviszonyokból és jellemből sarjadt kényszerűségek okait is ismerni vágyta. A minden emberben megtalálható feneketlen tavat, gyakran eliszaposodó, néha habosan felcsapó áramlataival, öregedőben már ez a második Stendhal vonzza inkább az embert. A Naplók, az Egoista emlékezések és mindenekfelett az Henri Brulard élete írója. Ebben az utóbb említett, sietve, kapkodva készült és végezetül szerbe-félbehagyott könyvben a lelki állapotrajzok nyűgöznek le. Mennyi telitalálat! Pedig ezúttal nem bíbelődött az arányok kimunkálásával, nem nyűvődött a szöveg ráspolyozásával, hogy az addig tökéletesedjék, amíg „a mosolya bőr felszínén fénylik”. Felidézett életének egyes mozzanatai szórakoztatják, a s emlékezés néha elandalítja, máskor bőbeszédűségbe sodorja. Kétszer szakítja mag az írást, s a második után többé nem is veszi kézbe a kéziratot: „Képzeletem másfelé száll…” És mégis csodálatos ez a hevenyészett munka. Montaigne-i méretű-mélységű önvizsgálat a visszaemlékezés ürügyén. Egy embertani atlaszhoz is remek irodalmi forrás. Talán mert kínzóan őszinte. Nem a piacnak, nem kiadójának, Félix Bonnaire bárónak írta. Még csak az olvasónak sem, hanem önmagának, időtöltésből, az unalom ellen. Magát kereste benne, a kulcsot önmagához. Legmodernebb könyvének érzem, mert kiválóan érzékelteti a mi, mai életünk velejáróit is, a ránk zuhogó hatások által kiváltott aritmiákat, a stresszképződést, az embert alakító és deformáló hatások sokaságának bonyolultságát.
A harmadik Stendhal a szerepjátszó, a százhetvenegy álnév élősövénye mögött bujkáló, a játékos, önveszélyesen játszott a metternichi Európa besúgói, rendőrei, kockázatvállalói között. Rajta keresztül a szellem irritálta a hatalmat. Megfigyelői, az osztrák zsandárállam kartotékkezelői veszélyes perszónának tartották. Kémnek, konspirátornak, világfelforgatók barátjának. Postakocsizásai Párizs és Róma közt csak erősítették a gyanút. S hitték volna-e – ha egyáltalán megkérdik? – a hivatalosok, hogy az olasz föld, jellem, szenvedélyesség imádata hajtotta minduntalan délre? Színházak, zenetermek, műremekek és szellemes emberek csábították. Szoknyák után is futkosott, mi már tudjuk, hogy kevés eredménnyel, de annál szaporább lángolással. Civita Vecchiába való kényszerletelepüléséig olyan színes és mozgalmas életet élt, mint regényhősei. A szépírói ébresztgetést kívánó harmadik Stendhal bűvölete a szerep. Hogy mikor játszott s mikor nem – egészen pontosan már nem is lehet tudni. Vallomásaiból az deríthető ki, hogy néha maga sem tudta, a bujócskázás izgalma elmosta a reális határokat. Rejtőzködő és önvalló, érzékeny és sértődékeny, szellemes, hiú, sokszor megsebzett, fecsegő és titkolózó, a világot meghökkenteni és meghódítani vágyó ember volt, akit hol csodálunk, hol lemosolygunk, hol sajnálunk. Életének művészi summája felől csak csodálnunk lehet. Élete emberi végösszege sem vált ki sajnálatot. Sok boldogtalanság jutott osztályrészéül, de kapott kárpótlást is. Persze, az élettől mégis több nyugalmat, több elismerést érdemelt volna: a post mortem nagysága sírba kapartat már nem vigasztalhatja.
És a negyedik Stendhal, e megközelítés fölé írt címben szereplő? Kissé megkésve, negyedszázados kocolódó Stendhal-rajongás után ismertem meg behatóbban. A makacsul visszatérő olvasó – úgy látszik – soha nem tudja befejezni kedvencei megismerését.
Már az Henri Brulard életéből felszúrt ez a mondat: „A zene volt talán életem legerősebb és legköltségesebb szenvedélye. Ma is tart ez, ötvenkét éves koromban.”
Zeneszenvedély? Érdekes, hiszen a hangjegyeket nem ismerte. Gyerekként ugyan tanult hegedülni, de oktatója egy időn túl nem vállalta, mert még a megszokott iskolás átlagot sem érte el az előrehaladásban. Megpróbált klarinétozni is. Újabb kudarc. Titokban énekelni tanult, „míg el nem borzadt saját hangjától”. Lemond a tevékeny zenélésről, de egész életében elhibázott zenésznek tartja magát, és önerejéből szenvedélyes zeneélvezővé és zenemagyarázóvá válik. Ifjúkori nagy élménye az olasz opera. Valójában évtizedeket tölt „zenei kömyezet”-ben. Ez a szenvedély az életművet is gazdagítja néhány másoktól plagizált, de saját gondolataival és véleményeivel feltöltött – és ez az igazán jó bennük – könyvvel. A Levelek Haydnról, a híres zeneszerzőről, Mozart élete. Levelek Metastasióról, s legfőképpen a Rossini élete öszvérműfajú írások, tele sűrű szétkalandazásokkal, kitérésekkel, felvillantott ötletekkel, anekdotákkal, csevegésekkel, életrajzi elemekkel, a korról mondott ítéletekkel, esztétikai összefoglalásokkal, jegyzékekkel. (Említett művek nemrég jelentek meg – Zenei írások címen – a Magyar Helikon kitűnő Stendhal-sorozata kilencedik köteteként, s ösztökéltek erre az írásra.)
Hogy Stendhal a búcsúzó XVIII. és virradó XIX. század zenei pulzusán milyen érzékenyen tartotta ujját, hogy a zenetörténeti és zeneesztétikai megállapításaiban mennyi a ma is helytálló, igazán nem tudom megmondani. Ezeket a munkáit is úgy olvastam, mint regényeit, a kor-, az élet- és a jellemrajzokra figyelve. De íme, mit mond a szakértő. Szabolcsi Bence: „Az esztétikus persze főleg operatörténetből vizsgázik, de vizsga anyagába észrevétlenül bevonja az egész zenét, sőt az egész szellemi életet. Az ének és színjátszás törvényein, a »szép ének«, a drámai kompozíció szabályain túl állandó mozgásban van a művészi kifejezés és belső igazság egész problematikája. S itt veszi át a szót a krónikástól a pszichológus… És legtöbbször csalhatatlan: belelát a művészet igazi műhelyébe, a nagyság igazi kritériumaiba. Haydn az ő számára nem az a kedélyes öregúr, akinek közvetlen utókora megtette, hanem a koncentrált erő hirdetője; Mozartban nem az »éteri lebegést« fedezi fel, hanem a mély melankóliát, a mindenkomolyanvevést… És Rossini maga a »sohasem szenvedélyes, mindig szellemes« művész épp ott éri el tehetsége határait, ahol nem tud könnyű elegáns és villogó lenni, hanem többre vágyik…. Hadd említsük meg még ebben a kategóriában az Otelló-probléma szép megragadását, a német zene, a hangszeres kíséret jelentőségének méltatását, általában az »egyetemes jellegű« fejtegetéseket és kitérőket.” A zenetudós szava számomra elégséges annak megállapításához, hogy Stendhal – tévedései mellett – értette azt, amiről írt, s nem egy rajongó véletlen ráhibázásairól van szó.
Ám ez a negyedik Stendhal nem csak tudatos zeneélvező, zenemagyarázó, zenészek életének megírója volt. Életén, miként mondani szokás, vörös fonalként húzódik végig a festészet, szobrászat, műépítészet iránti, nem csökkenő vonzalom. Hogy komoly felkészültségű műtörténésznek tartotta magát, bizonyíték egy életrajzi adat is: 1834-ben megpályázza a Collége de France egyik művészettörténeti tanszékét.
Valóban műtörténész, műítész volt Stendhal? Egy kis gyűjteményből (H. B. Stendhal: A romantika születése. Corvina Kiadó, Bp. 1972.) látom, hogy milyen fogas kérdés ez, s hány kutatót foglalkoztatott megválaszolása. Említett, rendkívül érdekes könyvecskében a képzőművészeti tanulmányíró és műkritikus Stendhal mutatkozik be. Teljesítményéről érdemi ítéletet nem merészelek mondani, ezúttal is csak olvasói véleményt.
Stendhal kapcsolata a képzőművészetekkel éppoly bensőséges és korán kezdődő, akárcsak a zene esetében. A Grenoble-i Mérnökképző Főiskolán 1798-ban, mint a legjobb rajzolók egyike Jean-Baptiste Dubos művét, a Kritikai gondolatok a költészetről és a festészetről címűt kapja jutalomkönyvként. Annyira hat rá, hogy évek múlva is, amikor Az itáliai festészet történetét írja – illetve miután az oroszországi hadjáratban a kézirat elveszett: újraírja –, Dubos-ból vesz át sajátjaként lényeges gondolatokat. Útirajzai (Római séták. Róma, Nápoly és Firenze 1817-ben) is tele vannak mütörténeti, képzőművészeti megfigyelésekkel, leírásokkal, reflexiókkal. 1824 őszén a Journal de Paris nem kevesebb mint tizenhét cikkét közli a festőtárlatról, a Salon-ról.
De mindezek csak adatok. A lényeges kérdés ez: mennyire volt érzékeny és fogékony, hogy fel tudja fedezni a képzőművészeti alkotások időtálló értékeit, a kortársak újdonságát, a kor képzőművészeti stílusának gyakran csak később kibontakozó tendenciáit? Fogalmilag milyen pontossággal, mekkora szakmai jártassággal tudta megragadni érzékszervi benyomásait? Saját véleményem helyett a legilletékesebbet idézem, általános érvként Stendhal képzőművészeti kompetenciájához. Eugéne Delacroix egyik, 1837-ben megjelent tanulmányának lábjegyzetében olvasható: „Azok az olvasóim, akik szeretnének megismerkedni az Utolsó ítéletről valaha készült legnagyszerűbb leírással, s amelyik mellett az itt elmondottak is csak igen halvány utalások Michelangelo csodálatos felfedezéseire, De Stendhal úr művében, Az itáliai festészet történetében találhatják meg. Zseniális elemzés, egyike a legköltőibbeknek és a legtalálóbbaknak, amit valaha olvastam. Ugyancsak ajánlom a számos hasonlóképpen figyelemreméltó részlet közül azt a fejezetet, amelyben Leonardo da Vinci Utolsó vacsoráját elemzi a szerző.” Kell ennél többet, lehet ennél elismerőbbet írni?
Végezetül: 1819– 1324 közt keletkezett írásaiban, az irodalomról (Racine és Shakespeare, valamint R. és S. II. sz., vagy felelet M. Augernek a romantika ellen tett nyilatkozatára), a zenéről, táncról, szobrászatról, festészetről, építészetről írván, Stendhal lényegében a romantika elméletét fejti ki, gyakorlatát és esztétikáját körvonalazza. Felfedezi a kortársak szellemiségében az új viszonylatok jelentkezését, s megfogalmazza vezéreszméjét: „Nem nehéz meglátni, mit keres a XIX. század: valódi jellemző vonása az erős emóciók utáni szomj… A XIX. század tehát az emberi szív pontos és lángolóan szenvedélyes ábrázolásában fog különbözni minden előző kortól.”
Hazabeszélt? Az író – kétségtelenül! És itt zárnunk kell fejtegetéseink körét, feloldanunk az írás címében található kérdőjelt: nem volt négy Stendhal, csak egyetlen egy. Egyik vallomásos írásában – magyarul Kegyelmek címen említik – felteszi a kérdést, hogy mit is kívánna önmaga számára. A felsorolás harmadik pontja: több személyben élni. Hadd változhasson évente húszszor olyan személlyé, amilyenre éppen kedve van. Ez mi mást jelent, mint azt, hogy még mohóbban, még türelmetlenebbül, még teljesebben kívánna élni és átélni? Ezt tette a négyfelé bontott, mégis oszthatatlanul egy Stendhal is. Teljes életkapacitását, évtizedek során összegyűjtött tapasztalatait, minden ismeretet, látványt, élményt, indulatot irodalmi alkotásaira kapcsolt. A zenét és a képzőművészetet is. Csak így érthető, hogy egyetlen lendületben, ötvenkét nap alatt írta meg a Pármai kolostort. A sok szertecsapongás regényeiben kristályosodott ki.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 50. számában, 1973. december 14-én.