Regény? Ez itt a bökkenő. Ha a műformának akár a legáltalánosabb megfogalmazását alkalmazzuk, mármint azt, hogy a regény a világról és az emberről ismereteket (információkat) tartalmazó és átadó (közvetítő) közeg, máris kátyúba jutottunk. Mert milyen információkat közvetít, hogyan közvetíti és közvetíti-e egyáltalán a Finnegans Wake?
Valószínűleg rosszul kérdezek, mert az ily módon feltett kérdésre csak nemleges válasz adható. Finneganből még a regényműfaj legelemibb követelménye – a közvetíteni képes egyezményes nyelvi kód – is hiányzik, hogy olyan dolgokról, mint az eddig múlhatatlannak vélt regényelemek (eseményvilág, cselekmény, objektív tér-idő meghatározottság, személyiség által determinált jelenségvilág, egy adott emberközösség érték- és viszonylatrendszere stb.) ne is nagyon beszéljünk. Nem hívószavai a Finnegans Wakenak. Egyszerűen – s nyilván leegyszerűsítve – arról van szó, Sükösd Mihály megfogalmazását idézve, hogy „a Finnegan eseménymenetét összefogni, közlését megítélni nem lehet, mert Joyce ezt a terjedelmes szövegszerűséget a történések vagylagossága, az embertől emberig eljutó hír tetszőlegessége, a személyiség meghatározhatatlan cseppfolyóssága bizonyítékainak szánta”.
Valóban így is van. A mű hősét (hőseit), egyáltalán a benne szereplő személyeket „elágazásaik, szétáramlásaik” miatt nehéz, roppant nehéz leírni. Tulajdonképpen invariánsok nélküli alakzatok belső mozgásáról van szó. Lehetnek dublini átlaglakosok, mint például Tim Finnegan, de lehetnek – H. C. E. is. Hogy ez meg mi? Egy sűrítő monogram, melyben valaki (kicsoda?) számtalan aspektusban látja (láttatja?) magát. H. C. E., ha úgy tetszik, Humprey Chimpden Earwickker kocsmáros, aki a dublini Phőnix-prak-ban él A. L. P.-vel, feleségével, azaz Anna Livi Plurabellával, ikerpár fiúkkal, Shemmel és Shaunnal és lányukkal, Izabellával vagy Izoldával. Igen ám, de H. C. E. ugyanakkor Here Comes Everybody is, tehát Itt Jön Akárki s titokzatosan (érthetetlenül?) ő az „öreg” is: Huss! Csitt! Echóföld! – Hancúrozik Csemetéje Ezerfelé! Persze az is lehet, hogy ő Persse O’Reilly is. De ne folytassuk – noha folytatható, hiszen nem egészen könnyű azt sem megérteni, hogy Anna Livia „asszony” Dublin folyója is, a Liffey, a Life szó pedig jelentéstanilag „élet”, tehát ő az élet, másként a világ minden folyója. De mindez már kabalisztikai ismereteket is igényel: egy logikától, legalábbis az arisztotelészitől megszabadított világ plazmaközegében mozgunk, egy blaszfemikus anti-mítoszban, ahol Descartes raisonja nem ér egy ütet taplót sem.
Azonosíthatatlan, mert egymással felcserélhető személyek, tárgyak és jelenségek gomolyognak előttünk (körülöttünk), bukkannak föl és tűnnek el lebonthatatlan, kihüvelyezhetetlen asszociációs folyamatokban, talán Tim Finnegan álmában és ébrenlétében, emlékfoszlányaiban és parttalan képzettársításaiban, teljesen és végletesen feloldva minden hagyományos regényformát, közömbösítve azt is, amit értelmi megközelítésnek, megértésnek merészelünk nevezni.
Ám a Joyce-kutatók nem innen, a sok százados gyakorlatból kialakult (vagy kialakítható) regényváltozatok (modellek) felől közelítik meg tárgyukat. Tapogatózzunk mi is másfelől Finnegan fele, abból az evidenciából indulva ki, hogy ebben az elképesztő könyvben az írás aktusának, a szöveg jellegének és a nyelv gyökeres megváltozásának lehetünk – vérmérsékünk szerint hümmögő – tanúi.
Joyce műve, alighanem azon az alapgondolaton nyugszik, hogy az alkotás anyaga, a dolgok lényege a nyelv. A megírás „témája” tehát – maga az írás. Az írás lényege, eszközbeli feladata pedig nem az író világról alkotott képének (benyomásainak, álláspontjának, véleményeinek) közvetítése, hanem – részben – a szöveginspiráció folytán serkentett, a nyelv, a nyelvezet, a beszéd, a szöveg kitöltetlen térközeiben, sűrített terében tett kalandozás. Joyce rendkívüli nyelvtudására, remek költői hallására (vérbeli zenész, szövege tele van artikulálatlan hangutánzással is) támaszkodva szövegét angolul írta, de sűrűn francia, német, görög, latin elemekkel vegyítette, porhanyósította (maga beszél „fermented words”-ről, erjedő szavakról), s a művelethez nem kevesebb mint tizenöt nyelv szavait használta fel. (A kutatók szerint kb. 60 ezer szavas regénye szavainak mintegy hetven százalékát hiába keresnénk az angol nyelvű szótárakban.)
Így jött létre – szókémia révén – az az önkényes, sokszoros funkciójú, korlátlanul burjánzó, erőszakosan képzett műnyelv, valahol a nyelv feloszlását példázó nyelv, mely nem is a szó, a beszéd, hanem a létezés céltalanságának, az egyezményes kommunikáció teljes képtelenségének érzetét kelti az olvasóban.
Joyce óriási tömegű szemantikai anyaggal végezte, groteszk képtelenséggel s alighanem reménytelenséggel, ezt a fantasztikus nyelvi kalandot. Széttördelve, összeragasztva, felcserélve, hangkivetéssel csonkítva, behelyettesítve hangzóhasonlósággal csúsztatva arra akarta kényszeríteni a szavakat, hogy sajátosan individuális tartalmat kapjanak, azt jelentsék, amit az író akar. A sajátos nyelvet, keletkezése pillanatában így mutatja be: „van az, hogy létál; kimondtuk, exisztál! És a dob legyen dabb. És a dal dobol egy dobb dobbal. Daldobol!” A fura szókapcsolatok, hangzásváltoztatások ne hökkentsenek meg: a műben se szeri, se számuk (így lesz például a káosz+kozmosz párosításából a kaoszmosz.)
Joyce azt állította, hogy kritikusait három évszázadra munkával látta el. A Joyce-i szógyűjteményekkel valóban csak kibernetikus segédeszközökkel lehet megbirkózni. Sejtessük egyetlen egy példával ezt, hogy miként tagadja meg olvasójától az egyértelmű (s automatikus) megértés lehetőségét. Példánk a ‘venisson’ szó, melyet az angol, szótárban hiába keresünk s lexikális értelmét illetően puszta találgatásokra vagyunk utalva. Jean Paris egyik tanulmányában levezeti, hogy hány nyelv fonikai elemeivel lehet kapcsolatba hozni ezt a bizonyos venissont. Lássuk hát:
angol: vain (haszontalan), vein (ér, véna), veinous (eres, visszeres, érdús, erezett), on (-on, -en, -ön), venison (szarvashús, őzhús), very soon (nagyon hamar), Venitian (velencei), Venice’s sun (velencei Nap) Venice’s son (Velence fia), Venus son (Vénusz fia), penis’s son (penis fia), Phoenix’s son (Főnix fia), vanishing (elájulva)…
görög: benthos (fenék, mélység) eleison (könyörülj)… latin: veni, sum, venitum (eladott)…
francia: Venaissin (a Venaissin-i grófságba való), venaison (szarvashús, őzhús), Venise sonne (Velence harangoz), venus sont (eljöttek, itt vannak), veineux sont (eresek, vénásak), vineux sont (borízűek, borfoltosak), veine issons (érből származzunk), bénissons (áldjuk meg), bannissons (száműzzük), vomissons (hányjuk ki)…
olasz: vanessa, sono (vagyok, vannak)…
spanyol, portugál: venoso: (eres, visszeres, érdús stb.), vinoso (borszínű, borízű stb.)…
román: veninos (mérges)… német: wen (kit, akit), wenig (kevés), wenigste (legkevesebb), Sonne (Nap), Sohn (valakinek a fia)…
holland: venijn (jön), zon (nap)…
dán: venens (a baráttól), vennesind (barátságosság), vennesael (gyöngéd)…
norvég: vennsael (rokonszenves)…
svéd: vänsäll (népszerű), vänsämja (megértés)…
cseh: ven! (ki innen!), vinny (bűnös)…
magyar: vénasszony, vigaszom, vériszony …
finn: veneessä (hajóval), vanna su (vén száj), veressä (vérben) …
észt: venees (hajóval), veres (vér)…
grúz: vin ese (ki az?)…
tunguz (Kelet-Szibéria): wengsun (ön károg)…
ájnó (Kelet-Ázsia): wen san (rossz leszállás), wan isam (tíz oldala)…
maláji: wangsa (faj)…
japán: wanizame (nagy cápa)…
A szemantikai megértést talán segíti a szónak a szövegösszefüggésbeni vizsgálata. A venisson a még, nem soha (not, yet, though), valamint az után (after) közé helyezve nem jelentheti például a megértés, vériszony nagy cápa szavakat, illetve ezekből képzettségét. De hogy mit jelent? Paradoxális módon csak a valószínűségek szintjén írható le, ha valaki a szó hangulati vagy ritmikai hatásán túl is kérdezősködni óhajt.
Joyce a bármit kimondás lehetőséghatáráig megy. Szavait úgy vonja össze, kapcsolja egymáshoz, hatoltatja át egymáson, hogy ezáltal azok jelentésbelileg teljesen bizonytalanná válnak, s önfelszámolásukig sodródnak. A tetszőlegesig való jelentéstágulás ebben az esetben vészes elszegényedéshez, kiürüléshez vezet, a „fermentált szavak” az érthetetlenségbe csúsznak át.
S hogy mindez nem az én – az új, a más iránti –, érzéketlenségem vagy holmi modernségellenesség, idézek néhány sort a Finnegans Wake elejéről, nem is egy, hanem két magyar fordító munkájából, megjegyezvén, hogy fentiek okán Joyce „hű” fordítása képtelenség. A kiválasztott rész a lehető legérthetőbbek közül való, s a kis Wellington múzeumban tett látogatást írja le.
A Múzejum – Bíró Endre fordítása
Erre tessék a Múzejumba. Kérem a kalapot, mikor belépünk, íme a Wellintén múzejumban vagyunk. Ez egy porosziőz ágyú. íme egy ffranc. Kszm. Ez egy porosziőz lobogót, a Kalap, és a Roharam. Ez a golyó, mely eltrafálta a porosziőz lobogót. Ez a ffrancia, amint tüzel a Bikára, mely leverte a porosziőz lobogót. Szalveléta. a harántálgyúk. Elő a kelevézt és a vellát! Kszm. Ez itt Lipoleum háromszöglegyűr kalapja. Kalipouleum. Ez maga Wellintén, tulajdon fehér kalipáján a Dilihoppon. Ez a hatalmas teher-Wellintén, grandiőz és bonzó, arany cinnezésű sarkantyúk és vasveretű duxa, felebronz facipők és főúri köntözet, bangkokk bellény, goliási galocsnik és hozentartotta beleköpeny. Ez nagy fehéres ménye. Kszm. Ez a három lipoleumgyerenc, amint lecsoportorulnak az elven halápba. Ez egy ellenölő angyal, ez egy szülküllő scsót, ez egy dávi, amint elesik. Íme a lipoleumvad, amint lemészárolja a lipoleumvédet. Ringyogó vérvelés! Ez a kis lipoleumkölyök, aki nem volt sem vén se vad. Roharam, roharam! Koszos Pepi a Képtelen, Tulok Jani a Tulokkos és Szőr Mac Szúrós. Mind hörcsögök ők, mind vérebek. Íme az Alpok bünülete, ürügyzéseiben bujtáruinak a lipoleumok. Ez a frankatyúk, a bosszankürtjükkel, amint színleg a kézírás stralédia könyvüket olvassák, s közben tovább háborúinak a Wellinténre. A frankatyúk, amint tipegnek a kezükkel és a frankatyúk, amint tombolnak a hajukkal és a Wellintén felcsípte a bandát. íme egy nagy Wellintén műmellék, egy lágycső, becélozva a frankatyúk csípősáncára. Sexlóerős kalliberr! Kszm. Ím én, Beldönci, a futár, osonom a filppipáját a LegFertelmesebb Elháborult Krómvölgyéből. Postazsákmány…
A Willigdone Mozijomba – Márton László fordítása
Erre méltóztassék a mozijomba. A kalapokat kéretik leemelni. Eziten a Willigdone mozijom, eziten egy drabanc álgyú, eziten meg farancia. Rumbum. Eziten a drabanc zászló, eziten a kapszli, emez a gyutacs. Ez a goló lugatta ki a drabanc lobogót. Ez a farancia lűtte ki a golót, amelik a drabanc lobogót kilugatta. üdvazanyá gyújába.
Lándzsára, villára! Rumbum. (Telibeza nyádat!) Ez a Lipóleum háromszegelletű kalapja. Rumbum. Lipóleumkalpag. Ez a Willigdone az ő hófehér paripáján Cokenhapen. Eziten a nagy Straughter Willingdone hatalmas és félelmetes aranyvégű sarkantyuhajával, szépselymes lófingjával, loncsos karabélyával, félezres famamuszával, daliás posztolyával, bangoki kimenősével, budai bejárásával, peloponézesi pipereperkőcével. Ez az ő hófehér paripája. Rumbum. Itt a háromszegelletű lipóleum, amint Mohinál eleven károkba zsémbül. Ez egy ellenrettenhetetlen engel, ez egy szódátlan skót, ez egy gerhes szellem. Ez egy lipóleum polos, amint a lipóleum dobost nyuvosztya. Elemlegetethetetlen jelenet! Ez a kis lipóleum ifjú, ki se hús se hűs nem vala. Legele, levele! Tettes Terpentin Töhötöm, Piszkos MacDyke. És Hűje O’Hurry. Mindolyan etye-ketye. Ez itt az alpesi felpes. Ez a Tájfel hegy, a spicces cues, ez a nagykan-hágó. Ez az alpisálók színejava, amint ipen a három lipóleumra feszülnek üdvizelni. Ezek az ördögök tarélyukkal, amint ipeg hadtudohányi kézikönyvüket csabarintják Willingdonei csatájukban. Az ördögök kezüket csiholják, az ördögök haján heherésznek és Willigdone felszemli a bandát. Ez a nagy Willigdone kellékmű. A sztrakánovista az ördögök szárnyán. Nem író lókaliber. Rumdum. Ez meg én Bejglum, amint kipencsészem a Rettenetes, Legfélelmetesebb Krómbél ádventi fülöpikájót. Ez az ördögök friss mohácsikója…
Forradalom ez – mint nem kevesen állítják – a művészetben, az önálló epikai közléskategóriák létrehozásában, s egy úgymond „önmagát megvalósító szuverén irodalmiság” megteremtésében? Az értelmes és az értelmetlen határainak eltüntetésében? S valóban kialakulhat az az új olvasótábor, mely megtanulja az ilyenféle műveket is „olvasni”, otthonosan fog mozogni ebben a jelrendszerben?
Szentkuthy Mikló, egyik esszéjében – nem vonva kétségbe Joyce kísérletének rendkívüliségét, sőt nagyságát sem – „szójáték-őrületéről” ír. Válaszunkban a kérdés az, hogy mire helyezzük a hangsúlyt. A Joyce-filológia a filozófia síkjára emelt „játék”-ból bontja ki az író szándékát, s teremt tartalmi érveket eljárása igazolásához, ilyetén :
Finnegans Wake tárgya tulajdonképpen az emberiség történelme, mely úgy gomolyog elénk, mint a főszereplő álma. Joyce, totalitásra törekvésében, a történelem örvénylő lényegét egyetlen feszült és folyamatos jelen időbe sűríti, művészileg egyetlen transzcendens képpé formálja. (Kiváló tanulmányok, például a Fáj Atilláé, mutatták ki Joyce fő forrásait, a mű bölcseleti gyökereit Giambattista Vico történetfilozófiájában, ismeretelméletében és embertanában.) Az egyetemes mítosz kiképzésének szándékáról maga Joyce így vall: „az egyetlen rendelkezésére álló fóliának, saját testének minden hüvelyknyi helyét teleírta, míg csak a korrozív kikigőzölés hatására, az egész átokzsongó, szeszély szabta, körvényforgó történelem egyetlen feszült, folyamatos jelenibőrben tárult elő (és közben az, mint ahogy legsajátabb individuális élhetetlen életéről elmélkedve mondotta, az eszmélet lassú tüzénél egyetlen dividuális káosszá transzakcidentálódott, mely veszélyes, hatalmas, közös kincse minden testnek, emberi csupán s halálos)”.
Beleszokván némileg Joyce szótárába, tudjuk, hogy itt a bőréből kiforgatott történelem ars poeticája fogalmaztatott meg Shem szavain keresztül. Ám az olvasó kérdése nem a szándékra, nem a kiindulásra vagy módszerre, hanem az eredményre irányul. Véleményem szerint Joyce Finneganja csak alapos segédeszközökkel, aprólékos előtanulmányokkal közelíthető meg, de még azokkal is csak töredékesen s viszonylagosan hódítható meg. A mű, mint regény, valójában önfelszámolás, önmegsemmisítés, zsákutca. Továbblépni nem lehet, illetve csak egyféleképpen. Úgy, hogy nem írunk, hiszen a kommunikáció – egy tetszőlegesen képzett, értelmezhető és cserélhető nyelven – elképzelhetetlen. Nagyobbat, az ilyetén értelmezett „semmi” fele, a modern epikában senki nem lépett, mint Joyce a Finnegannal, ezzel a különös, lidérces absztrakt hangregénnyel, ezzel a félelmetes fintorral. Holtáig, végállomás…
Megjelent A Hét V. évfolyama 7. számában, 1974. február 15-én.