A némileg barokk címben felbukkanó számnév arra utal, hogy megegyező cím alatt, néhány évvel ezelőtt, már töprengtem Joyce írásművészetén. (Utunk, 1163. sz.)
A „megközelítés” az esszére jellemző mérsékelt, személyes szándékot jelöli: nem a tárgy maradéktalan birtokbavétele, nem tévedhetetlennek vélt ítélet, hanem reflexió, kommentár, hümgetés és fejcsóválás. Egyszersmind azt is jelezni kívánja, hogy tapasztalataim szerint Joyce nem könnyen „bevehető” író, kétszer is neki kell rugaszkodni. Az Ulysses és a Finnegans Wake iszonyatos méretű és súlyú sziklák, váratlanul ráhengerítve a regény jócskán simára gyalogolt országútjára, melyeken csak átmászni, alagutat fúrva átbújni lehet, észre nem véve megkerülni, rá nem pillantva elsétálni mellettük – nem.
Joyce műve provokatív mű. Inkább kérdésekre ingerel, mintsem biztos válaszokra serkent. Tulajdonképpen ahány válasz, ugyanannyi – néha teljesen ellentétes tartalmú és értelmű – feltételezés. Joyce egyetlen bizonyossága – az olvasó felől – a bizonytalanság. Ám az érvek, akár mellette, akár ellene szólnak, végső soron bizonyítanak. Bizonyítják a mű létét, állandó, izgató jelenlétét. A finom elmeéllel fogalmazó Szerb Antal (miután a Hétköznapok és csodákban már Joyce-margójára rótta határozott kérdőjeleit), világirodalom-történetében ezt írta: „Joyce-nak az egész világon igen nagy tekintélye volt, mint sok mindenkinek, akit senki sem ért meg, de senki sem meri bevallani. Ha valaki intellektuális körökben megkockáztatta kifogásait, lenéző mosolyok fogadták. Most már meghalt; a halottakról vagy jót, vagy semmit. Most már talán sohase szabad bevallani, hogy blöff volt az egész.”
A megfogalmazás óta több mint harminc év telt el. Talán ki kellene igazítanunk Szerb Antal vélekedéseit? A „volt”-ot „van”-ra, azt, hogy „akit senki sem ért meg” arra, hogy „akit mostanság már megmagyarázni vélnek”. Amit pedig Szerb Antal a szellemi sznobokkal viaskodva blöffnek látott, inkább Joyce művének előzmények nélküliségét, műformájának újdonságát jelzi, s talán a gyökérszaggatást, két évszázad után a regény funkciócseréjét, éppenséggel a felbomlását? Lehetséges az is, hogy Joyce csak most, a század hatvanas-hetvenes éveiben talált rá érvényes korára? Most vált valóban jelenkorivá az az író, aki a modern idők totálisnak érzékelt anarchiáját a kispolgár dekoncentrált tudatállapotának szélsőséges rajzában rögzítette?
Ne siessük el a végleges válaszokat a Joyce nevéhez kapcsolt, többszörösen tragikus erőfeszítésre. Más, egészen más – meglehetősen szokványos – kérdés, hogy van-e a művében, a művén keresztül kifejeződő tagadásnak egyetemes érvénye, értelemmel telített-e ez a tagadás, és egyáltalán minek tagadása a Joyce-féle tagadás, ha – tagadás?
A kérdés a műben rejlő, a műből sugárzó „üzenet”-re vonatkozik, és egyáltalán nem érinti az író ész- és elmeállapotát, képességeit.
Joyce rendkívül tudatosan, matematikai kalkulációs pontossággal építkező író. Az Ulysses például, az elmesélhető s meglehetősen banális cselekményen túl, átfogó és roppant tervszerű jelképhálózat, mely a homéroszi Odüsszeia figuraseregét és eseménymenetét teremti újjá s egyben parodizálja. Hogy a skolasztikus-manierista építkezésben még furfangosabb geometria érvényesüljön, minden epizód megfelel egy színnek, egy emberi szervnek, egy művészeti formának s az ég tudja, hogy még minek.
A konok Joyce-értelmező és -magyarázó Stuart Gilbert – akit valaki gúnyosan „az igehirdetésre kijelölt Első Tanítvány”-nak nevezett – összeállította a bonyolult megegyezéseket-összefüggéseket feltüntető táblázatokat is. Fejet fájdító tanulmányozásuk valóban rávezet a mű sok burkolt-rejtett tulajdonságára. (Szerb Antalt éppen a magyarázkodás-kényszer hozta ki a sodrából.) Azonban még mindig messze vagyunk attól, hogy a nagy intelligenciával, kulturáltsággal s nem kevés türelemmel kidolgozott, megfelelésekkel, motívumpárhuzamokkal átszőtt, egyedülállóan sajátos, vad, elkeserítő, humoros, blaszfémiás munkát megindokoltan s megnyugtató módon véglegesnek vélt irodalom- és szellemtörténeti helyére tegyük.
De az Ulysses (mindeddig erről beszéltünk, minap jelent meg új magyar kiadásban, Szentkuthy Miklós kiváló fordításában), még szabályos, sőt „gyermekien közérthető”, tágan „realista” regény az utána következő műhöz, a Finnegans Wake-hez mérten, melynek bizonyítható előzménye, sőt felvonulási területe is. Utóbbiról előző Joyce-esszémben szót sem írtam, elkerültem, megjegyezvén, hogy számomra „nyelvi okokból egyszerűen megközelíthetetlen”.
Joyce második megközelítését egy váratlanul felbukkant lehetőség váltotta ki: az óév utolsó és az új év első napjait egy külföldi folyóirat Joyce-számának böngészgetésével töltöttem. A kettős szám súlypontja a Finnegans Wake volt, melyről nem kevesebbet állít a szerkesztőségi beharangozó, mint hogy „a modem európai irodalom történetének egyik legfontosabb láncszeme, ismerete elengedhetetlenül szükséges napjaink korszerű irodalmának megértéséhez”. Nocsak, restelkedtem önmagamban. Húsz esztendeje írogatom tanulmányaimat a kortárs világirodalomról anélkül, hogy eddig Joyce utolsó művét közvetlenebbül ismertem volna. Ez pedig, úgy látszik, öreg hiba, hiszen a szerkesztői élőbeszéd – a továbbiakban – nem kevesebbet állít, mint azt, hogy „az írók – legalábbis az angol, német, francia nyelvterületek kísérletező írói – ma már világosan látják, hogy a holnap irodalma felé a Finnegans Wake-en át vezet az út.”
Ki ne kívánna „világosan látni” olyan dolgokban, melyek eddig elrejtőztek a szeme elől? A Finnegans Wake – bőségesen szemléltető szemelvényekben – végre anyanyelvemen is megszólalt, körülgyámolítva neves Joyce-szakértők fejtegetéseivel. A száznégy oldalas folyóiratszámból a könyvészet sem hiányzik, Joyce verseinek, elbeszéléseinek, regényeinek magyar nyelvű bibliográfiája, valamint a szerzőnkről és művéről közölt cikkek, tanulmányok jegyzéke.
Joyce megjelenésének koraiságán, illetve értékei felismerésének úgymond késettségén töprengve, a függelék felől keltem hódító útra.
Mennyi mindent elárul, kifecseg, hányfele segít eligazodni egy ilyen címjegyzék. A kíváncsiskodó megtudja például azt, hogy az első anyanyelvemre fordított Joyce-írás már 1933-ban, tehát jóval a nyugati Joyce-kultusz előtt jelent meg. Az Evelin című elbeszélésről van szó, mely a Dublini emberek 1966-os Horizont kiadásának 29-33. lapján olvasható. Viszont már jóval előbb, 1926-ban beharangozzák az írót a fürge Literaturában, némileg meghökkentő címmel: J. J. az írók klasszikusa. (Supka Géza 1926. és 1938. között megjelenő szemléje utóbb is többször teret ad a Joyce-szal foglalkozó írásoknak.) A művei megjelentetésével nehezen boldoguló Joyce már 1927-ben szerepel Benedek Marcell Irodalmi Lexikonában. Szép elismerés, különösen ha Joyce egyik epés vallomására gondolunk: „Életem tíz évét falta fel a Dublini emberek körüli levelezés és pereskedés. Negyven kiadó dobta vissza; háromszor kiszedték, egyszer elégették. A ráfordított posta-, vasúti és hajóköltség mintegy 3000 frankomba került, merthogy 110 újsággal, 7 ügyvéddel, 3 társasággal, 40 kiadóval és jó néhány magánszeméllyel leveleztem tárgyában”.
Az Ulysses megjelentetésével valamivel szerencsésebb. Leopold Bloom és Stephen Dedalus egy napjának (1904. május 16., csürtötök, reggel nyolctól éjfél után kettőig – mondják a filoszok) történetét 1914-ben kezdi írni, 1921-ben fejezi be, a következő esztendőben jelenik meg Párizsban. (A Sylvia Beach-féle Shakespeare és Társa nevű amatőr-avantgarde kiadót Hemingway Vándorünnepéből ismeri az olvasó.) A csonkítatlan szöveg – a művet ugyanis szeméremsértőnek minősítették – Londonban csak 1936-ban látott napvilágot.
De az európai szellemi égalj pitymallatára figyelők jóval hamarább „ráharaptak” az Ulyssesre. A kiváló képzettségű – nem egészen indokoltan elfeledtetett – művelődéstörténész, Hamvas Béla már 1930-ban és 1931-ben értekezik a Nyugatban Joyce-ról. Hamvas első – valamint későbbi – tanulmányai és Németh Lászlónak a Napkeletben közölt – értékelésében ma is helytálló –, 1931-ben megjelent esszéje rakták le a magyar Joyce-ismeret alapjait.
(Joyce jelenkori megismerésében fő szerepe volt Egri Péter, Szobotka Tibor, Lutter Tibor, Szentkuthy Miklós, Sükösd Mihály tanulmányainak.)
A Finnegans Wake tizenhat évig készült. Joyce 1923-ban kezd új regényéhez s alkalmatlan történelmi pillanatban, 1939-ben jelenteti meg. (Részleteit avantgarde-folyóiratok, vékonyka füzetek közvetítették a szűk és válogatott olvasótábornak Work in progress – Készülő mű címmel.) Érdekes, hogy a Tükör (talán Révay József szerkesztette?) már 1940-ben ismertetést közöl a Finneganről, s egy évvel később a Pásztortűz olvasói is olvashatnak Joyce-ról.
1941. január 13-án, néhány héttel ötvenkilencedik születésnapja előtt, James Joyce betegségben elhunyt. A mű lezárult, s megkezdődött viharos utóélete, feldolgozása, értékelése. David Hayman, a három kizárólag Joyce-szal foglalkozó közlöny egyikének, a James Joyce Quarterlynek a szerkesztője írja: „A negyvenes években már patakként csörgedeztek az esszék és könyvek, magyarázni próbálták a furcsa szörnyet, rendszerezni, hírét öregbíteni. (A Finnegan-ről van szó – V. D.) Az ötvenes években szélesebb a patak, megjelentek Joyce-ról az első tanulmányok, s a szerző bekerült az egyetemi tankönyvekbe is, főként Amerikában. A hatvanas években a szövegmagyarázatok, találgatások, értelmezések, jegyzetek, dokumentációk folyója kiöntéssel fenyegetett – az ár lecsapolására két folyóirat is alakult. (Hayman feltehetően a Joyce-szövegeket interpretáló A Wake Newslitterre és A Wake Digest-re utal. – V. D.) A hetvenes években tovább növekedett az érdeklődés és egyben a megértés, ami talán új kutatási fázis kezdetét is jelenti.”
Így állunk hát világviszonylatban ezzel az egyedülálló, különös művel, mely Németh László korai előreérzését igazolva megszülte a maga követőit:
„Olyan művekre gondolok, amelyeket egyenesen vagy közvetett úton a Finnegans Wake sugallt, melyek a Joyce-i beteljesülés szükségszerűen leszűkített, ám gyakran ihletett ráérzéséből születtek. Itt van például Arno Schmidt nagy német szójáték-regénye, a Joyce-rajongó Anthony Burgess futurista műve, a Tel Quel-esek, Philippe Sollers, Denis Roche, Anthony Roche könyvei, valamint a brazil Naigandres csoport konkrét versei…”
Idézett megállapítás fényében úgy tűnik, hogy Sükösd Mihály némileg egyszerűsít – normatív szempontjait tekintve kitűnő tanulmányában (Joyce és a válságregény) –, amikor azt írja, hogy „a Finnegan mint műalkotás a szerző magánügye maradt; aligha véletlen, hogy szélsőségeit a Joyce utáni regényirodalom nem vállalta. Beckett regénye, a Comment c’est? (megközelítő fordításban: Mi ez? Mi lehet ez? – V. D.) az egyedüli érdemleges példa a Finnegan műfajpusztító végleteinek követésére. És Beckett sem írt azóta új regényt.”
Anélkül, hogy eldönteni merészelnénk, hogy a Finnegannak vannak-e követői vagy nincsenek, járjuk körül ezt a százszorosan furcsa regényt.
(Folytatjuk)
Megjelent A Hét V. évfolyama 6. számában, 1974. február 8-án.