A kontinensek vándorlása az utóbbi évek egyik legvitatottabb kérdése geológusok, geofizikusok, geográfusok körében. Ugyanakkor kedvelt, mondhatni divatos beszédtémája lett a nagyközönségnek is. Tény, hogy ez a kérdés nemcsak a Föld kialakulásának ismerete, hanem a napjainkban végbemenő geológiai folyamatok megértése céljából is figyelemre méltó. A lemeztektonika adatai szerint a tengerfenék expanziója ma is ható folyamat, a földköpeny mobilitása nem szűnt meg.
Hess és Dietz professzorok ilyen vonatkozású érvei alátámasztják Melloni olasz geológus száz évvel ezelőtti feltételezéseit és Alfred Wegener század eleji elméletét, amely szerint a földtörténet kezdeti szakaszában egyetlen szárazföld létezett (Pangaea) és egyetlen óceán (Tethys), majd az őskontinens széttöredezett, s egyes részei elúsztak egymástól a földköpeny sűrű olvadékanyagán.
Említsük meg röviden ennek az elméletnek a főbb érveit, bizonyítékait:
– Dél-Amerika keleti és Afrika nyugati partvonalainak az egyezése;
– Afrika és Dél-Amerika, illetve Ausztrália és India állatvilágának a hasonlósága, a paleontológiai leletek, fosszilis lerakódások egyező elemei;
– a Dél-Afrikában, Dél-Amerikában, Madagaszkáron és Indiában felfedezett glaciális lerakódások, amelyek arra utalnak, hogy a déli földteke földrészei több száz millió évvel ezelőtt az Antarktisz közelében csoportosultak;
– a paleomágnesség: egyes kőzetek a paleomágneses pólusok több, a mai földrajzi pólusoktól eltérő elhelyezkedését mutatják, amelyből megállapítható fokozatos eltávolodásuk eredeti fekvésüktől (a lávatömegekben ugyanis az ásványok az adott földi mágneses tér irányának megfelelően rendeződtek);
– a szeizmikus kutatások, mérések egyes adatai.
A legtöbb ismeretterjesztő írásban Afrika és Dél-Amerika partvonalainak egyezésével érvelnek, az őskontinens széttöredezésére összpontosítva a figyelmet. Gyakran lényeges megállapításokról, tényezőkről is megfeledkeznek vagy átsiklanak felettük. Így sokan nem tudják, hogy a Föld mai képének a kialakításában fontos szerepet játszott nemcsak a kontinensek szétúszása, hanem találkozása, összeütközése is.
Néhány évvel ezelőtt több szovjet tudós (Sz. V. Vonszovszkij, Sz. N. Ivanov és mások) érdekes kérdést tett fel: hegység-e az Ural? És bebizonyították, hogy az Ural nem hegylánc, hanem két szubkontinens összeütközése nyomán keletkezett gyűrődés. A főbb érvek a következők:
– a földköpenyből a nagy mélység miatt nehéz mintát venni, felépítésére a geológusok csak az óceánok mély árkaiból vett próbákból következtethetnek, ezek összetétele pedig az Uralban meglepően egyezik a felszínen található dunitokéval, rokonságuk kétségtelen;
– a geofizikai mérések azt mutatják, hogy a szeizmikus hullámok könnyebben terjednek az Uralra merőleges irányban; a mágneses mérések nyugat–keleti irányú mélységi gyűrődéseket is jeleznek (amelyeket „láthatatlan Uralnak“ neveztek el);
– a szeizmikus mérések azt is kimutatták, hogy az Uralnak nincs a hegyekre jellemző „gyökere“;
– az uráli 1,5 millió éves amfibolitminták elemzéseiből kitűnik, hogy azok óceáni eredetűek – de hol van óceán az Ural közelében?
A fenti adatok megingatták Sir Murchison és követőinek téziseit. Az Ural nem hegylánc és nem vízválasztó.
Egyébként az utóbbit a Csuszovaja folyó is rég cáfolja: átlépi a „hegylánc“ tengelyvonalát, a keleti részről „átsétál“ a nyugatira.
Az Ural keletkezésének ez az elmélete élénk érdeklődést keltett világszerte. Dr. Hamilton amerikai tudós, felülvizsgálva az érveket, meggyőződött, hogy mintegy 550 millió évvel ezelőtt a két szubkontinens tekintélyes távolságra volt egymástól, és az összekapcsolódás körülbelül 225 millió évvel ezelőtt ment végbe.
Ezeknek a tényeknek az alapján dr. Hamilton hozzáfogott a Himalája keletkezése elméletének átértékeléséhez is.
A fentiek minden bizonnyal hozzájárulnak a kontinensek vándorlása elméletének kiegészítéséhez.
Megjelent A Hét V. évfolyama 30. számában, 1974. július 26-án.
