Véletlenül nem kapcsoltam ki a tévét csütörtök este. Vártam, hogy webmesterünk véglegesítse az Új Hét főoldalát, amit most ugye hétfőig – „hetilaphoz” illően – „kimerevítünk”, nem módosítunk-frissítünk (a rovatokon belül azért persze lesz némi mozgás, például már e kis jegyzet, villámreagálás miatt is), így hát nem volt más dolgom, a magyar foci nézésén pallérozódott mazochizmusom, gondoltam, nem tesz álomtalanná az újabb kudarc után, erre jött egy Nego, egy rokonszenves – velem egyforma magasságú! – alig harminc éves francia barnabőrű gyerek, akinek a jelek szerint nincs is keresztneve, és beirányított egy hozzá pattant labdát a hosszú sarokba.
És máris ott volt az igazi dilemma, tekintve, hogy ezt Nego a 88. percben tette: most mi lesz, ejsze nem fogom megnézni éjfélbe nyúlóan a kétszer tizenöt perces hosszabbítást… Ettől kímélt meg a ráadás harmadik percében a magyar válogatott e századi legnagyobb tehetsége, legjobb rúgótechnikája, Szoboszlai Dominik, és jó messziről jó laposan a másik sarkot is kilőtte. Nem ugrottam fel, de hatalmas elégtételt éreztem, nagyon sajnáltam volna szegény Gulácsi Pétert, ha a potyagólja miatt nem jutott volna ki a magyar válogatott az Európa Bajnokságra. Nagyon helyes a sorstól, hogy Fehérvári Nego és immár berlini csapattársa, a Domi megmentette őt.
A többi nem érdekes. Dőlni fognak a lelkes szavak, az „elemzések” (figyelik, hogy a világon körülbelül negyvenszer annyi „sportelemző” és -kommentátor van, mint rendes politikai elemző?), a lelkes szurkolók gondolatban százszor feldobálják az éppen vírusos olasz szövetségi kapitányt, egyesek talán még a miniszterelnököt is.
Idézek, lényegtelen, hogy honnan: „A magyar csapat az Eb-n a címvédő Portugália és a világbajnok Franciaország ellen is idehaza, a Puskás Arénában játszhat, a harmadik ellenfél pedig a 2014-es vb-győztes Németország lesz, akivel Münchenben találkozunk. Feltéve, hogy az UEFA marad az eredeti tervnél, és továbbra is tizenkét városban szórja szét az Eb-meccseket.” Most szurkolhatunk, hogy „fiaink” továbbjussanak ebből a nem könnyű csoportból.
A futball nem főleg azért az élet metaforája, mert verseny, harc és kaland, mert szélsőséges érzelmi reagálást vált ki, mert autentikus, hanem azért is, mert a pályán bármi megtörténhet, mert… a labda gömbölyű. Vagyis mert kiszámíthatatlan, mert minden pillanatban millimétereken és másodperceken, ha nem éppen azok törtrészében sokféle elágazása lehetséges a változatoknak, a potencialitás megvalósulásának. A játékvezető kezdő sípja után minden pillanatban százféleképpen történhet a dolog több tényező – elsősorban persze főleg a játékosok – függvényében.
Természetesen a sok „bármi” megtörténtének eltérő a valószínűsége. Annak, ahogy a véletlenek összeállnak, akárcsak az életben, szintén valószínűségi törvények a meghatározói. Józan eszű ember fel tudja mérni a valószínűségeket, és ennek megfelelően tesz. Hogy nagyon közeli példát mondjak, egy szintén gömbölyű, bár ugyanakkor „tüskés” képződménnyel kapcsolatban: a lehető legkisebbre csökkenti a vele való érintkezés valószínűségét. Ha nem így tesz, ha sok ember nem tartja be ezt az egyszerű szabályt, a gyönyörű budapesti stadionban nézők nélkül fog játszani Pogba és Mbappé, Ronaldo és Joao Felix. Meg Nego és Szoboszlai.