Nem jellemző rám, hogy írogatok. Inkább maradok a képekkel való történetmesélésnél. De most nem tudok elmenni a választás éjszakáján történtek mellett anélkül, hogy ne írjam ki magamból. Ez a történet nem arról az euforikus állapotról szól, amit sokan átéltünk akkor, erről úgyis sokan írtak, írnak. Hanem arról, hogy az elmúlt évek folyamatos háborús riogatása mennyire beivódott az emberek hétköznapjaiba.
A választás éjszakáján hazafelé megálltam tankolni. Hajnali kettő volt. A benzinkúton a kasszában egy kedves, mosolygós nő állt. Fizetés közben szóba került a választás eredménye, és mondta, meglátjuk, hogy mit hoz a jövő, de ő most fél. Nagyon! Tudja, hogy nem mennek jó irányba az ország dolgai, de fél, hogy a fiát el fogják vinni a háborúba. Hogy mi van!? Azt hittem, rosszul hallok.
Fél órát beszélgetünk. Látszott, hogy tájékozott valamilyen szinten, ezért is volt furcsa ezt a mondatot hallani tőle, amit egyébként rengetegszer hallottunk már a vidéki riportjaink kapcsán. És nem csak ott. Igazság szerint nem is tudom, miért lepett meg annyira ez a kijelentés, és miért kaptam fel rá a fejemet. A beszélgetés vége felé pár dologban egyet tudtunk érteni. És ez nagyon jó.
Magyar Péter útja a kétharmadig – Képriport a kampányról – Jöjjenek az elmúlt két hónap képei, egészen április 12-ig, amikorra a Tisza számára tökéletesen beérett a kétéves országjárás eredménye!
Hasonló élményben volt részem, amikor Orbán Viktor országjárásának hódmezővásárhelyi állomására mentem. Általában már órákkal hamarabb a környéken vagyok, mert szeretek a kistelepüléseken a kocsmákban kávézni – ha van kocsma – és beszélgetni az emberekkel. Ezen a településen a tulajdonosok a Tisza Párt önkéntesei voltak. Az egyik asztalnál három férfi beszélgetett, akikhez én is csatlakoztam. Volt itt fideszes és Tisza-szavazó is. A háború kérdése és a teljes bizonytalanság, ha nyer Magyar Péter, itt is téma volt.
Egyik részről hallottam a propagandát, másik oldalról pedig az érveket, hogy mindaz miért nem igaz. De jót beszélgettünk, senki nem kiabált a másikkal. És ez lenne a normális egy olyan világban, amiben most sokan bízunk.
Türelmesnek kell lenni azokkal az emberekkel, akik éveken keresztül a propagandát fogyasztották, és azt gondolták, hogy az ott hallott és látott dolgok egy normális állapotot mutatnak. A valóságot.
Tudom és látom magam körül, hogy megy a közösségi médiában az egyik és másik oldal oltogatása. „Majd akkor legyen nagy a szád, amikor Petikéd miatt elvisznek a háborúba!” Lehetne hosszan sorolni a propagandából jól ismert mondatokat.
Nem lesz egyszerű.
Persze most a kedves olvasó mondhatja, hogy rendben, de az elmúlt négy ciklusban mennyire rossz volt a másik oldalon lévő szavazóknak átélni a vereséget, és tartani attól, hogy éppen mit fog beszántani a kormány. Igen, ez teljesen így van. Én is átéltem.
A választási eredményen jól látható, hogy mennyien akarnak változást. Részemről ehhez az is hozzátartozik, hogy megpróbálok türelmesebb lenni azokkal az emberekkel, akik kizárólag a közmédiából tájékozódtak, és abból építették fel a félelmeiket.
Hiszen fotóriporter vagyok, ami alapból empátiát követel.
A szerző a Magyar Hang munkatársa.
