selejtező mérkőzésen a Puskás Arénában 2025. november 16-án (Fotó: MTI/Illyés Tibor)
Egészen az utolsó percekig megvolt a remény, hogy a magyar labdarúgó válogatott huszonnyolc év után újra pótselejezőt játszhasson a VB-részvételért jövő márciusban. Írország ellen léptünk pályára a Puskás Arénában, a magyar csapat gyorsan megszerezte a vezetést, a végére azonban kiegyenlítettek az írek és az utolsó pillanatban megszerezték a győzelmet.
Talán nem is találhatott volna távolabbi ellenfeleket a magyar válogatott a 2026-os labdarúgó világbajnokságra vezető selejtezőkre: Budapesttől légvonalban számítva Dublin 1985, Lisszabon 2469, Jereván pedig 2180 kilométer. A négy csapatos csoport utolsó, sorsdöntő mérkőzésére került sor Budapesten vasárnap délután, és a második helyen álló magyar válogatott számára még minden opció nyitva állt. Ha ugyanis az ugyanakkor kezdődő lisszaboni meccsen Portugália kikap Örményországtól (amire, valljuk be, kicsinek mutatkozott az esély) és mi győzünk itthon, akkor csoportelsőként, egyenes ágon ott vagyunk a VB-n! Ha viszont kikapunk Budapesten, akkor bármi is történjen a másik találkozón, számunkra marad a negyven éves átok: újra nélkülünk rendeznek világbajnokságot. Ha pedig nyerünk vagy döntetlent játszunk, akkor 28 év után újra pótselejezőt játszhatunk a VB-részvételért jövő márciusban.
Az írek dagadó önbizalommal érkeztek Budapestre (csütörtökön Dublinban gólt sem kapva győzték le Cristiano Ronaldóékat), de nekünk is sikerült győzni Jerevánban. Most már fölösleges azon keseregni, hogy a portugálok másodszor babráltak ki velünk azzal, hogy kikaptak a náluk gyengébben jegyzett csapatoktól: a legutóbbi EB-n azon (is) úszott el a továbbjutásunk, hogy óriási meglepetésre vereséget szenvedtek Grúziától; most pedig, ha győztek volna Dublinban, a mai eredménytől függetlenül meglett volna a második helyünk. No de kár ezen lamentálni, a feladat adott volt: nem szabad kikapni itthon az írektől.
A magyar válogatott kispadján a 82. mérkőzését töltő Marco Rossi szövetségi kapitány két helyen változtatott a csütörtökön Jerevánban pályára lépett kezdő tizenegyen: Bolla Bendegúz és Callum Styles helyett Lukács Dánielnek és Tóth Alexnek szavazott bizalmat. A mérkőzés kezdete előtt egyperces gyászszünettel adóztak a romániai magyar futballszakember, Jenei Imre előtt, aki 1992 és 1993 között vezette a magyar nemzeti együttest is.
Telt ház előtt kezdődött a mérkőzés, csak a vendég íreknek fenntartott szektorban maradt néhány üres hely. Álomszerűen kezdtünk, három magyar szöglettel az első három percben, és az utolsó volt az igazi: Lukács Dániel közeli fejes góljával 1-0 ide! Ugyan a VAR is megnézte, de nem volt semmi látnivaló, érvényes maradt a találat.
A tizenharmadik percben aztán ellenünk ítélt a VAR, sajnos jogosan: a hazai tizenhatoson belül Szalai Attila eltalálta az ír támadó lábát, tizenegyes. Parrott állt a labda mögé, Dibusz eltalálta az irányt, de hárítani nem tudott, 1-1.
A huszonhatodik percben a kapu mellé berobbanó Sallai előtt adódott jó lehetőség, de Kelleher nagyot védett. Már lassan a szünetre készült mindenki, amikor a 38. percben Varga Barnabás akkora gólt ragasztott ballal tizennyolc méterről a bal felső sarokba, amekkorát még talán nem is láttunk a Puskás Arénában: újra nálunk a vezetés!
Három perccel a félidő előtt hárman is összefejeltek a magyar tizenhatosnál, tőlünk Schäfer és Lukács volt érintett. Elsőre elég ijesztőnek tűnt, de szerencsére mindenki folytatni tudta a játékot. Az öt perces ráadásban volt egy komolyabb ír helyzet, szerencsére nem lett gól belőle, így előnnyel mehettünk az öltözőbe. Közben az is eldőlt Lisszabonban, hogy a csoportelsőségről hiába álmodoztunk: a portugálok a félidőben 5-1-re vezettek Örményország ellen!
A második félidőben még nyilvánvalóbbá vált, hogy nekünk nem fújja be azt a bíró, amit az íreknek igen – egy korábbi szabálytalanságért Szalai sárgát kapott (és kihagyja az első pótselejtezőt, ha továbbjutunk), míg Collins büntetlenül rúghatta fel Kerkezt. Mi támadtunk többet, Szoboszlai szépen becselezte magát a tizenhatoson belülre, de nem sikerült megnyugtatóbb előnyt szerezni. Az ötvenhetedik percben megfagyott a levegő a stadionban, amikor Idah átemelte Dibusz fölött a labdát és az a magyar hálóba kötött ki, de a partjelző szerencsére lest jelzett, megúsztuk.
Kettős cseréről döntött Rossi, lehozva a gólszerző Lukácsot és Schäfert, a helyükre Callum Styles és Ötvös Bence lépett pályára. Kezdtek nyomni az írek (nekik már nem volt vesztenivalójuk), a közönség részéről azonnal jött a „mindent bele!” biztatás.
A hatvannyolcadik percben végre a norvég bíró is megtalálta a sárgalapot, amikor Scales durván rácsúszott Vargára, de a szabadrúgás utáni Orbán-fejest könnyen hárította Kelleher. Jóval túl a félidő felén Callum Styles szerzett labdát és betört az ellenfél tizehnhatosára több magyar kíséretében – ott volt a nagy gólhelyzet, de túlbonyolítottuk. Rá nem sokkal később Sallai rúgta rá kicsit kisodródott helyzetben, nagyot védett az ír kapus. Volt még két ígéretes lehetőségünk, és ekkor azon kezdtem gondolkodni, nehogy megbosszulják magukat a kihagyott magyar helyzetek. Ez, sajnos, be is következett a nyolcvanadik percben, az írek a semmiből szereztek egy gólt (Parrott ziccerben nem hibázott), 2-2.
Maradt tíz perc a döntésre (a döntetlen egyébként nekünk kedvezett), négy perccel a vége előtt Szoboszlai tört be a tizenhatosra, de Kelleher védeni tudott. A meccs végére beszorultunk a kapunk elé, a ráadás első percében Dibusznak kellett nagyot védenie. Hatvanezer ember rágta a körmét, zúgott a Hungária, hogy valahogy megússzuk, de nem sikerült: a hosszabbítás hosszabbításában Parrott megszerzete a harmadik gólját is, tönkretéve a világbajnoki álmainkat.
Végeredmény: Magyarország – Portugália 2-3.
