Krasznahorkai László: Herscht 07769
„A fellobbant részvét odasodorta hát az elesettekhez, de ugyanez a részvét fellázította a hűség ellen is, mely a jog önkényéhez eddig odabilincselte őt, s mert úgy ítélte, az emberi számítás fölött léteznie kell egy magasabb törvénynek, átlépte a határt, amin túl – sejtette – mindörökre magára marad” – ez az idézet akár a Herscht 07769 című Krasznahorkai-regényben is szerepelhetne, ám a szerző egy korai novellájából, a Herman, a vadőrből származik (Kegyelmi viszonyok, 1986). A párhuzam Herman és a Herscht 07769 főszereplője, Florian Herscht között igencsak látványos, elsősorban a főhősök „megvilágosodásában”, viselkedésük totális megváltozásában érhető tetten, miközben a civilizáltság fokozatosan eltűnik mindkettőjükből. Arról nem is beszélve, hogy Florian alakja eszünkbe juttatja a korábbi Krasznahorkai-regények angyali tisztaságú karaktereit: Estikét a Sátántangóból, Valuskát Az ellenállás melankóliájából vagy éppen Genji herceg unokáját. A mester és tanítvány viszony, a természettudománnyal foglalkozó tudós alakja is ismerős a korábbi regényekből.
Ezzel pedig el is értünk ahhoz a sokak által felvetett problémához, miszerint Krasznahorkai ismétli önmagát, továbbá újra és újra ugyanazt a történetet írja meg. Ám a szerző új könyve, ahogy az alcím is jelzi, Florian Herscht Bach-regénye, és itt a főhős nevén éppen akkora a hangsúly, mint Bachén.
Krasznahorkaitól már megszokhattuk, hogy egyes művei tulajdonképpen együttműködések kortárs művészekkel, ha csak a közelmúltban megjelent köteteket nézzük: Mindig Homérosznak, A Manhattan-terv, Állatvanbent. Arra pedig még több példát találhatunk az életműből, amikor a szerző a legkülönfélébb művészeti alkotásokra utal. A Herscht 07769-ben a barokk zeneszerzőre és Bach zenéjére nem pusztán egyszerű utalásokat találunk, hanem mintha hasonló dialógust folytatna a zenei óriással, mint például Max Neumann-nal a Mindig Homérosznak vagy Állatvanbent kötetek esetében.
Mintha Krasznahorkai Bach alkotásaira írt volna egy elbeszélést, amelyben a maga – már jól ismert – eszközeivel illusztrálja a zeneszerző kantátáit vagy éppen kórusra és/vagy zenekarra írott műveit. Ilyen nagyszabású vállalkozása pedig aligha volt korábban. A
A Seiobo járt odalent című művében hasonló ötlettel élt, de azok az elbeszélések egymáshoz lazán kapcsolódó, különálló alkotások, amelyek a legkülönfélébb műalkotásokra vagy művészi tevékenységekre utalnak. Legújabb kötetében azonban már az alcímmel egyértelműen tisztázza szándékait, és vétek – ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni –, vétek az elbeszélésben említett Bach-szerzemények meghallgatása nélkül olvasni a könyvet. Ezek a zeneművek bárki számára elérhetőek a YouTube-on, és ebben látok némi kísérletezést az író részéről: vajon ki lesz az, aki megkeresi és meghallgatja például a Falsche Welt, dir trau ich nicht! című kantátát, amely jól jellemzi Florian hangulatát, és előrejelzi a fordulatot a viselkedésében. Hiszen a kantáta kezdősora szabad fordításban: „Rossz világ, nem bízom benned! Itt skorpiók és hamis kígyók között kell élnem” – márpedig az elbeszélésben ekkor fordít hátat Florian atyai jótevőjének, a Bossznak, ami fordulópontot jelent a műben. De ugyanilyen szerepet tölt be például a Wo soll ich fliehen hin Gerhard és Uwe meggyilkolása után, amikor a főszereplő Karin keresésére indul, és meseszerű elemként egy szirti sas csatlakozik a bosszúhadjáratához.
Ha pedig erre a könyvre úgy tekintünk, mint Bach zenéjének egyfajta illusztrálására, akkor az angyali tulajdonságok is érthetővé válnak Florian karaktere szempontjából, elvégre a protestáns egyházi zene képviselőjéről beszélünk. Krasznahorkai pedig egyáltalán nem vezet félre, hiszen a helyszín, Kana egy fiktív keletnémet kisváros, ezzel a fikcióval pedig Krasznahorkai már eleve jelzi az olvasónak, hogy mindaz, amit leír, nem valóságos, bármennyire is valóságosnak tűnik. Ennek fényében pedig nem kérdőjelezem meg Florian emberfeletti testi erejét, amelynek nincs tudatában, ahogy azt sem, hogy felnőtt korában kapja meg az első mobiltelefonját. Bach miatt magától értetődőnek tűnik, hogy Türingiába helyezi ezt a kitalált kisvárost a szerző, ám a régió inkább csak díszlet, amely nemcsak a barokk zeneszerzőről híres, hanem arról is, hogy innen ered a nácizmus, napjainkban pedig a neonácik aktivitásától hangos.
A valóság és a fikció összemosása Krasznahorkaitól szintén nem újdonság, mesterien válogat a tények, a megtörtént események közül olyanokat, amelyekkel a könyv miliőjét még részletesebben tudja árnyalni. Gondolhatunk itt a valamikori NDK-hoz tartozó területek elmaradottságára a nyugati régiókhoz képest, az egész Németországot megrázó chemnitzi gyilkosságra és perre, a migránsokkal szembeni intoleranciára, a neonáciellenes tüntetésekre csakúgy, mint a titokzatos járványra. Bár a farkas többször is visszatérő elem Krasznahorkai műveiben, hosszú idő után 2014-től valóban újabb példányok jelentek meg Türingiában, viszont emberre nem támadtak olyan vérszomjasan, mint a könyvben szereplő Ringer házaspárra. (A farkas szimbólumának részletesebb kibontása önmagában megérne egy esszét, annyi rétege van az elbeszélésben.)
A Herscht 07769 szerkesztése két látványos momentumban hozott újdonságot. Az egyik, hogy az egész elbeszélés – ha a mottót nem számítom – egyetlen hömpölygő mondat. A mondatzáró írásjel elhagyása ahhoz hasonló, mint amikor az ember szünet nélkül hallgatja végig a háromórás Máté-passiót, amelyben csupán a lélegzetvételnél is rövidebb elhalkulások vannak a tételek és áriák között. Bach zenéjének polifonikusságára utalhat, hogy Floriané mellett önálló szólamot kap több szereplő is: a Bossz, Ringer, Ringer asszony és Köhler úr, akik közel egyenlő arányban részesednek a vezető és az alárendelt szerepből, miközben megtartják függetlenségüket a többi szólamtól. A könyv felétől kezdve megszaporodnak ugyan a mellékszereplők megnyilvánulásai, de azok inkább csak a főszólamok kíséretére szorítkoznak, esetleg a segítségükkel görgeti tovább a szerző a cselekményt. Ugyanezt a szerkesztésmódot alkalmazta a szerző a Báró Wenckheim hazatér esetében is. A másik újdonság pedig a könyv végén szereplő tartalomjegyzékszerűség, amelyet az író titokzatosan Szivárványpászmáknak nevez, és hasonló funkcióval ruházza fel, mint a fejezetcímeket. Számomra azonban szimpatikusabb az a megközelítés, ha ezekre úgy tekintünk, mint önismétlésekre, hiszen néhány oldallal vagy sorral korábban mindegyiket kivétel nélkül megtalálhatjuk a szövegben, mintha csak egy dallam ismétlődne meg újra. Mindenesetre ennél szebb szót nem is használhatott volna Krasznahorkai egy olyan jelenségre, amely a felismeréshez, a „megvilágosodáshoz” és nem utolsósorban többnyire Florian megnyilatkozásaihoz kötődik.
Hogy Florian számára mi volt a mindent felülíró felismerés? Nem a kvantumfizikai elméletből levont téves következtetés, amelyhez mániákusan ragaszkodik, és amely miatt hosszú leveleket ír Angela Merkelnek, hogy hívja össze a Biztonsági Tanácsot. Bár már ezen is érezhető Florian részéről a világért aggódó és a világot megmenteni akaró szándék („ha felnézek az égre, csak elfog a rémület, mert annyira védtelennek érzem az egész mindenséget” – vallja be Köhler úrnak), a kegyetlen angyal csak Nadír és Rosaris meggyilkolása után bújik ki belőle. Nemes egyszerűséggel bosszút áll jótevőjén, a Bosszon, valamint a Burg 19 tagjain, amikor rájön, hogy kik robbantották fel az Aral kutat. Ráadásul mintha az isteni jóváhagyás pecsétje ragyogna ezen a szent kegyetlenségen, amelyet Bach zenéjével és a mese határait súroló valószerűtlen elemekkel körít a szerző. Herman alakjához hasonlóan Florian is egyre távolabb kerül az emberi civilizációtól és civilizáltságtól, önbíráskodása és igazságszolgáltatása magányossá teszi. Viszont amíg a vadőr belátja, hogy „rossz nyomon jár”, hiszen ártatlan gyerekek is csapdái áldozatául estek, addig Herschtben a kétség leghalványabb jele sem vetül fel, sőt ugyanaz a mániákusság hajtja, amellyel Angela Merkelnek írta a leveleit.
Florian Herscht, a kegyetlen angyal végez ugyan mindenkivel, akinek köze volt Nadír és Rosaris halálához, ám soha ilyen elkeserítő befejezése talán nem volt még egyetlen Krasznahorkai-műnek sem. Persze a hatást fokozza az utolsó oldalakon említett Bach-szerzemény, a Tilge, Höchster, meine Sünden is, amely megrendítő, szívszorító, de egyben felemelő könyörgés a bűnbocsánatért. Talán éppen ez a bűntudat az, amely még egy utolsó emberi vonással ruházza fel Florian alakját. Bach zenéje tehát itt ugyancsak egy újabb réteget ad az elbeszélésnek, kiegészítő és talán értelmező funkcióval is bír, mielőtt valaki csak egy újabb igazságosztó Rambót látna a főhősben.
A zárókép megvakított farkasai, az emberi ostobaság és kegyetlenség néma szobrai megrázóan sűrítik magukba mindazt, amibe az ember barbár módon belenyúlt és elrontott. A Herscht 07769 viszont ezzel a mondattal kezdődik: „A remény hiba.” A könyv 424 oldalnyi második mondatát két módon is lehet értelmezni. Az egyik, miszerint nincs remény az ember vagy az emberi civilizációnak nevezett berendezkedés számára. A másik, hogy a remény egy ugyanolyan hiba (a rendszerben), mint az, hogy „az 1 milliárd + egyedik anyagi részecske után” nem jelent meg „az 1 milliárd + egyedik antianyagi részecske, és így ez az egy anyagi részecske ott marad a létezésben, vagy egyenesen ez hozza létre a létezést”.
Krasznahorkai László: Herscht 07769. Magvető Kiadó, Budapest, 2021.
Vass Edit írása megjelent a Bárka 2021/3-as számában.
