Egyszer csak megváltoznak a dimenziók, átalakulnak a nagyságrendek, relativizálódik a fájdalom.
Olvasom a híreket, beszámolókat Oroszország ukrajnai vérengzéséről, nézem a képeket az utcán heverő holttestekről, a lerombolt házakról, a felrobbantott hidakról, és elszégyellem magam, hogy olyan elkeserítő, jóvátehetetlen csapásnak érzem azt, ami itthon történt. Hiszen mit számít egy hazug, tolvaj, zsarnoki rendszer újabb négy évre történő prolongálása, ahhoz képest, hogy a szomszédunkban napról-napra szaporodnak a tömegsírok, ahová meggyilkolt civilek ezreit temetik, emberek milliói csomagolják egyetlen bőröndbe egész életüket és menekülnek. A maradók reggeltől-estig és estétől-reggelig rakétariadók őrjítő zajában, pincékben vagy metro alagutakban rettegnek, a gyilkolásba, embertelenségébe beleszédült, emberségük utolsó foszlányait is levetkőző orosz katonák „önként-kéjjel ölnek”, a háború célja pedig egy szabad ország kíméletlen megtörése, felszámolása.
Ehhez képest a mi problémáink feletti siránkozás nyafogásnak tűnhet. Hiszen nálunk nem lőnek halomra embereket, nem zúg naphosszat a légiriadót jelző szirénák hangja, nem kell pincékben rettegnünk önmagunkért és hozzátartozóinkért, és senki nem akarja elfoglalni hazánkat.
Nem mintha eddig nem lettek volna nálunk sokkal elkeserítőbb helyzetben népek és országok, csakhogy ez most itt a szomszédunkban történik, egy olyan országban, ahol ráadásul számottevő magyar kisebbség is él. De nemcsak azért érintenek nagyon közelről ezek az események, mert a közelünkben történnek, hanem azért is, mert az út, amely ide vezetett egyre ismerősebb. A saját bőrünkön tapasztaljuk meg, hogyan lehet egy népet lelki agresszióval, félelem-és gyűlöletkeltő propagandával megrontani, a gonosz oldalára állítani.
Ahogyan Sebastian Haffner német történész írta a harmincas években a németekről „…A németség egy nemzedéke veszítette el ekkor azt a lelki szervét, amely az embernek tartást, kiegyensúlyozottságot és olyan morális nehezéket ad, amely megakadályozza, hogy a külső hatások játékszere legyen, és amely a lelkiismeret, a józanész, a tapasztalatból leszűrt bölcsesség, az elvhűség, az erkölcs vagy az istenfélelem formájában nyilvánul meg. Egy egész nemzedék tanulta meg ekkor, vagy vélte megtanulni, hogy ilyen fölösleges ballaszt nélkül is megy a dolog.”
Az az út, amelyet végigjárva Oroszország eljutott odáig, hogy ma az állampolgárok többsége helyesli a háborút, lelkesen üdvözli a testvérnép elleni erőszakot, a gyilkosságokat, a feleségek ukrán nők megerőszakolására buzdítják férjüket, valahol ott kezdődött, ahol ma mi toporgunk. A mindent elborító ellenségkereső és félelemkeltő propagandakampányok, az állampolgárok egymás iránti bizalmának totális felszámolása, a hideg polgárháború tudatos szítása, a másként gondolkodók vagy más módon élők megbélyegzése, kitagadása a nemzetből, a lakosság tájékozódási lehetőségeinek folyamatos csonkolása és a tudatlanság és tájékozatlanság védőbástyáinak erősítése – Oroszországban is ezek voltak az első lépések az államilag vezényelt háborús pszichózis kialakításához.
Hallgatva a kormánypártok megmondóembereinek ukránellenes uszítását, olvasva a közösségi oldalakon a meggyőződéses gyűlölködők és a kormánypárti trollok kommentjeit, egyre gyakrabban érzi az ember, hogy a mi országunkat is egyre inkább hatalmába keríti az esztelen agresszió kultusza, a gyilkos indulatok hulláma.
És felsejlik, hogy hová vezethet és hogyan végződhet az út, amelyen tizenkét éve elindult az ország.
A szerző Facebook-bejegyzése 2022. április 18-én.
